A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művelődéstörténet - Szabó Anna Viola: Gondy Károly fényképész Debrecenben

sei a szerkesztőségbe. Ha hamarabb végez, napi sétájába veszi bele az újságírók meglátogatását; ezt a sétát naponta azonos útvonalon, fél óra - egy óra leforgása alatt teszi meg. Nyolc órára otthon kell lennie, mert nyit a műhely, és este nyolcig folyamatosan fogadja a vendégeket - a mester egész nap el van foglalva. Napi munkája után este két órát megint ír, vagy olvas, vagy zenél, majd nyugovóra tér, és hat órányit alszik. Fiatal- és agglegénykorában estéit vendéglőkben töltötte, egyszerre téve eleget a táplálkozás, a szórakozás és a társasági lét követelményeinek; ekkor azonban már a kevés szabadidőbe bele kell férnie a társadalmi eseményeken való részvételnek: matiné, soirée, koncert, bál, felolvasás, színházlátogatás - bármennyire is redukálja ezeket -; a családi életnek; és természetesen a kertészkedéssel vagy a szőlőben töltött időnek is: úgy, hogy a műterem soha nem zár be, nyitva van vasárnap és nyáron is, lehetetlenné téve hosszabb utazások megtételét. A fényképész örül, ha néhány napra felrándulhat a fővárosba.) Ha voltak is kezdetben illúziói a fényképészséggel kapcsolatban, a napi gyakorlat során hamar el kellett vetnie azokat. Be kellett látnia, hogy egy tömegtermelésre berendezkedett műterem csak akkor maradhat fent, ha maximálisan kielégíti a közönség igényeit. S miután ezt, mint tételt, elfogadta, nem is igyekezett a hozzá betérőknek a választás lehetőségét kínálni: csak úgy, mint minden más emberi viszonyában: nem mondott ellent, csak teljesített. Mindazonáltal meg lett volna a lehetősége kezdetben, hogy egy szinte teljesen ismeretlen mesterséggel szemben - amelyet még nem skatulyáztak be sztereotípiák közé, nem támasztottak vele szemben elvárásokat: hiszen nem tudhatták, hogy a fénykép, a fényképész: milyen; (Gondyt megelőzően három fényképész működött a városban: 1861 közepétől 1863 augusztusáig Szentkuty István és felesége, 1862 végétől, egy ideig Gondyékkal párhuzamosan, kb. 1865 végéig Müller Lajos, és 1863 szeptemberétől 1864 nyaráig Simonyi Antal) - olyan igényeket alakítson ki közönségében, amelyeknek csak ő tud megfelelni: s így választásra kényszerítse őket. Miután azonban Gondy sokáig egyedül volt a mesterségével, (követői, a Letzter-testvérek, illetve Letzter L., majd csak 1867-ben érkeznek, de csak három évig maradnak, s egészen a nyolcvanas évekig egyetlen fényképész sem bír meggyökeresedni Debrecenben) - ez a helyzet elkényeztette, fölényessé tette. Tudta ugyan, hogy szükség lenne műterme népszerűsítésére, de a verseny nem szorította erre rá: olyannyira, hogy mindvégig megvetéssel nyilatkozik a magukat reklámozással eladni szándékozókról, a századvégre felszaporodó konkurrenciáról: elfelejti addigra, hogy neki miért nem kellett ehhez folyamodnia. Nem az első fényképész volt a városban, elődei és utódai azonban mind túl hamar távoztak ahhoz, hogy megszokhatok legyenek: a debreceni közönség Gondyt tekintette a fényképész „prototípusának": szemében egy fényképésznek olyannak kell lennie, mint ő: hozzá mérte a későbben érkezőket. És a cívis, aki minden újat legalábbis gyanakvással fogadott, a Gondy-féle műtermet a hosszú idő, a megszokás révén beépíti a hagyományaiba, részévé teszi ünnepeinek, ceremóniáinak: nincs esküvő, konfirmáció, első áldozás, keresztelő vagy kitüntetés alkalma anélkül, hogy Gondy meg ne örökítené a jeles eseményt - a századvégre kizárólagos funkciója lesz ez az ünnepi fényképészség: ezért a sok egyforma menyasszony és vőlegény, akik éppen olyanok akarnak lenni, amilyennek ebben a műteremben láthatták magukat, amilyenek a többiek is voltak, amilyennek Gondy örökíti meg őket, s nem mások. Gondy mindezt a mester szerepének a gép kezelésére redukálásával érte el, hiszen nem hozzá személyesen, hanem a műterembe, mint szentélybe látogattak az emberek: önmaguk és az ünnepélyes pillanat örökkévalóvá tételéért, a lányság utolsó pillanatának, a „megérett" férfi első napjának bearanyozásáért - s ez a felismerés hamar szkeptikussá tette mesterségével kapcsolatban. Gondy Károlyt a fényképezésnek kezdetben is inkább a technikai oldala érdekelte, s az a lehetőség, amelyet önmaga számára biztosíthatni vélt általa. Nem ment bele a művészet és az ipar közötti huzavonába: nem kétséges, hogy a fényképészetet nem tekintette művészetnek - annál in383