A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művészettörténet, iparművészet - P. Szalay Emőke: XVII. századi reneszánsz jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben

Az elsőként bemutatandó úrasztali terítő a nagyecsedi gyülekezet nagyméretű abrosza. Már az anyaga is figyelemreméltó, ugyanis kékes színű olasz brokátból készült borvörös, ekrü, sárga, zöld és kék színű hímzéssel. A 210 x 200 cm-es terítő négy sarkában szimmetrikus felépítésű virágbokorban kétfelé hajló barnás gyökér felett drapp gyűrű fogja össze a két karéjos levelet, un. kasmír palmettát, amely kettős színezésű, mustár és zöld váltakozva díszíti. Egy vörös szív alakú elemből kiemelkedő egyenes ágat még a kinyílás stádiumában lévő peónia töri meg, amelyet két sziromsoros turbánliliom koronáz. A virág alsó szirmai ívelten lehajIának, a felsők felfelé állnak, közepéből nagy porzócsokor emelkedik. A főág tövéből induló két oldalág spirálisan becsavarodva hajlik vissza a főághoz, végén nagy zárt gránátalma ül, illetve közel a középső ághoz egyszerű tulipán. A két kisebb ágon margarétaszerű virág. Az oldalak közepén egy másik díszítmény látható. A középső egyenes ágon nagy szegfű díszlik, a szív alakban hajló indákon egyszerű rajzú nagy tulipán, alul két kis gyöngyvirág és bimbók. A bokor a sarokmintához hasonlóan piros szívből emelkedik, de egyszerűbb annál, a szár indulásánál nincsenek levelek. Az ágakon lévő karéjos és egyszerű levelek zöld és sárga színűek. Kis tulipánok teszik teljessé a mintát. A motívum felső részén apró pettyek sorakoznak, amelyekből még a szegfű szirmai közé is jut. A terítő szélén körbefut a hosszú felirat, amely vörös és fehér színnel készült, a szabályos nagybetűket fémszállal rögzítette a készítő, aki feltétlenül gyakorlott hímző lehetett

3 (1-2. kép). A díszítményhez hasonló szerkezetű mintákat Erdélyből a XVII. századból ismerünk. Egy párnahajon a gránátalma motívum (V. Ember 1981. 2. kép), egy másik párnahajon a szegfű motívum hasonló (Uo. 3. és 15. kép). Az egyes díszítőelemeket külön vizsgálhatjuk. Az eredeti gyökerek ábrázolása már teljes átalakuláson ment át, a magyar hímzésekre jellemző szív motívummá vált. A virágtö egyes ágain különböző virágok ülnek, amely a mitologikus minden magvat termő fa elhalványodott emlékének megjelenítése (V. Ember 1971. 223). A főágat koronázó virág, a peónia, a XVII. századi hímzések kedvelt virága volt. A szegfű legtöbbször naturalisztikus, oldalnézetben ábrázolt virág, így jelenik meg az ecsedi abroszon is. Itt a szirmok végének finom kialakítását láthatjuk, amely érzékelteti a sziromlevelek széleinek cakkosságát. De ugyanezt mondhatjuk a virág alsó részére is, amelyhez hasonló megoldást, pl. egy mikházi török corporate szegélyen láthatunk (Palotay 1940. 41). Szokásos módon a szirmok itt is váltakozó színezésűek, ezt szintén török hatásnak tartják (Palotay 1940. 55.) Hasonló szegfüs ágat jó fél évszázaddal későbbről ismerünk, Borsod megyéből, ezen a virág jóval elnagyoltabb (László 2000. 44). A kis tulipánok még a virág kialakulásának fázisát mutatják, ahogyan a gránátalmát egykor koronázó három levél fokozatosan átalakul tulipánná (V. Ember 1981. 30). Az alsó ágakon lévő keskeny szirmú tulipánok hasonlóját török hímzésen, pl. a kispaládi terítőn fedezhetjük fel (Palotay 1940. 18. sz.). Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a hasonló mintaemeket mutató emlékek díszítménye kifinomultabb, ami esetleg azt sugallja, hogy később készültek, mint az ecsedi abrosz. Az oldalmotívumokon megjelenő barna pettyek szintén az említett mikházi török térítőre emlékeztetnek, ezért felvetjük, hogy talán a török térítőkön kedvelt fém lapocskákat, az islogokat akarták helyettesíteni ezek az elemek (Palotay 1940. 37). Ugyancsak a török hímzések hatására 3 A terítő szélén körben hímzett skófiumos felirat: URAM K1CZODA LAKOZIK A TE SÁTORODBA ES KICZODA NYUGSZIK MEG TE SENT HEIEDEN AZ KI TÖKÉLETESSÉGBEN IAR ES IGASSAGOT CZELEKEDIK ES IGASSAGOT SZOL AZ Ö SZIVÉBEN PLS. XV. Vi. VÁRTUK O ISTEN AZ TE IRGALMASSÁGODAT AZ TE TEMPLOMODNAK KÖZEPETTE. Psal. XLVII. Másik oldalán G: I: K: alatta 1639. 270