A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003 (Debrecen, 2003)

Művelődéstörténet - Lakner Lajos: Hagyomány, közösség, meccenatúra

1929:XI. te. §-aira, melyek az újabb megnövekedett tudományos követelményekhez igazítva szabták meg, ki nevezhető ki igazgatónak. (SŐREGI 1936, 18.) A közgyűlési vitában Csűrös Ferenc azzal védekezett, hogy szándékosan nem említett senkit sem, s egyébként is az alapítók tettét márványtáblával örökítették meg, ami mégiscsak marandóbb, mint az elszálló szó. (VÁSÁRY 1930, 2.) Minden bizonnyal jogilag rendben is lehetett a dolog. Legfeljebb az szúrhat szemet, hogy Zoltai Lajosról is elfeledkeztek, aki pedig hosszú idő színvonalas és önfeláldozó munkájával tette a Városi Múzeumot szakmai értelemben is valódi múzeummá. Az 1930. június l-jén vele készült interjúban el is mondta, hogy nem lett volna szabad nyomtalanul elsuhanni a fölött a tény fölött, hogy épp huszonöt esztendeje alapították a Városi Múzeumot, mert „ez van annyira fontos, hogy megérdemelte volna a megünneplést". (RÁCZ I. 1930.) Többről, másról is szó lehet tehát, mint ami az interpellációra adott válaszokból kiderül, ha a múzeum alapítóit ennyire mellőzték. Sőregi már idézett, Zoltai Lajosról írt munkájában egy fél mondattal a kortársak feledékenységével magyarázza a történteket. Ez azonban inkább csak elrejtése vagy nem értése valaminek. A történet mögött ugyanis több motívumot is felfedezhetünk. Most csak kettőt emelnék ki. Az egyiket abban lehetne megragadni, hogy az önzetlenül dolgozó múzeumi alapítókat, akik elsősorban a közösség szolgálatában látták munkájuk értelmét, mintsem pusztán tudományos eredmények produkálásban, felváltották azok a profi szakemberek, akiket elsősorban szakmai érdeklődés vezetett, mintsem morális, közösségi megfontolások. Paul Ricoeur alapvető különbséget lát a két mentalitásban, az egyik esetben a kutató tudományos érdeklődése a döntő, s ekkor történelmet ír, a másik esetben az etikai érdekeltségnek is szerepe van, s ekkor a történetírás emlékezetté válhat. (RICOEUR 1999, 366.) Tanulmányom a múzeum történetének épp azt a pillanatát ragadja meg, amikor az emlékezetet a történetírás, a emlékezetnek elkötelezett, önmagukat a közösségi kultúra őrzőinek, az emlékezet helyeinek tekintő emberek helyébe elsősorban a tudomány szabta keretek közt gondolkodó szakemberek léptek. Más szavakkal: a hagyományközösség elvén alapuló társadalmat felváltotta az alrendszerekre differenciálódott társadalom, ahol a tudás és a morál, a tudás és a közösség egymástól elválaszthatók. (Vö. LUHMANN 1990., KARÁCSONY 1992.) A másik motívumra Löfkovits kapcsán lehet rámutatni. Ez pedig az ékszerész zsidó származásával függ össze. Sőregi nagyon homályosan fogalmaz e téren: nem a vármegye és a társadalom tehetős tagjai hozták létre a múzeumot - írja -, „e helyett az egész múzeumi gondolat természetesen képződött nemes patináját lepattantotta egy egész széles látókörű, elevenszerü, szerencséskezü debreceni ékszerész gyors elhatározásának kalapácsütése, mely új színt adott az egész múzeum-ügynek s aránylag kis áldozattal kis pontot tűzött a nagy torony tetejébe. De megtette elsőül és verseny nélkül, kedvező időben és pillanatban, a magyar ember, a magyar város és a magyar társadalom élhetetlenségén játszva felülemelkedve!" (SŐREGI 1942, 81.) A mondatok értelme inkább csak sejthető, mint érthető, de épp ez a homály kell, hogy felkeltse érdeklődésünket. Sőregi afölött sajnálkozik e szövegrészben, hogy egy idegennek sikerült megteremtenie azt, ami az ősi gyökerekkel idekötődő debrecenieknek nem. A Déri Múzeum megnyitásakor elhangzott beszédek is leginkább a származás fontosságát hangsúlyozták, hogy bár Déri Frigyes idegen országban élt, de magyarságáról soha nem feledkezett meg. Vásáry István tisztelgése is annak az embernek szólt, „annak a magyar szívnek, amely az idegen földön való hosszú élet során is megmaradt magyarnak". (DÉRI 1930. 1.) Egyébként valamennyi ünnepi beszédben nagyon sok szó esik a nemzeti eszméről, nemzeti érdekekről, a nemzeti faj erejéről, s ehhez kapcsolódva Debrecen Trianon utáni megváltozott kulturális szerepéről és jelentőségéről. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter beszédéből mind a két motívum kiolvasható. Egyrészt szólt a hagyományközösségi elv érvénytelenségéről: „régen utódok, újabb időkben államok léptek 349