A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Stetka Éva interjú a Debreceni Irodalmi Múzeumban. Közli: Várhelyi Ilona

STETKA ÉVA: ÉLETEMRŐL, KÖLTÉSZETEMRŐL Tisztelt Közönség! Aki elétek áll ma, az kora szerint talán még fiatal, de ezernyi sorscsapáson, csalódáson, betegségen átesett ember. A gyermekkori szívbetegség, később a személyiséghasadás, a serdülőkor anyahiánya és az érett felnőttkor barátválasztási csalódásai mind megviselték. Pedig milyen életre készen ragadta meg az életet úgy 10 éves korában, amikor már verseket írt. Hogy most legelőször is nem a bajokat, szenvedéseket sorjázza elő, abban része van az emlékezeti optimizmusnak, de a tényeknek is. Hosszú évek betegsége után teljes elhagyatottságban mégis csak átölelt és kinyújtotta kezét felém az Élet. Jó barátaim is akadtak, kivált az írószövetség tagjai közül, akik segítettek abban, hogy lakást kaphassak, otthont teremthessek magamnak. Furcsa, a szenvedések nem meghatározó jellegűek írásaimban, mert mindegyik - a legszürrealistább versemben is - él, ragyog, vagy csak bujkál a remény, s a testet öltött szépség ragyogtatja meg magát. Amikor legelőször komolyan verselni kezdtem, úgy 18-20 éves koromban, már tudatosan szürrealista verseket írtam, így forrása, kezdeményezője lettem, akarva-akaratlan a neoavantgárd mozgalmaknak. A fiókomnak írtam, mert akkor még nem is volt neoavantgárd író, a szintén hallgató Kassákot, Weörest kivéve. Első versem a Vigíliában jelent meg az 50-es évek elején, és egy csapásra híressé tett. A lap szerkesztője, Rónay György, tovább is végigkísérte pályámat. Évekig leveleztünk, és mint Vörösmarty Shakespeare-fordításain Arany, ő is bársony kezekkel javított egy-egy versemen. Barátságunk meghatározta indulásomat. Térjünk vissza az életút egyes állomásaira. Szegeden születtem 1931-ben. 1941 óta vagyok debreceni polgár, rövidebb pesti, pécsi tartózkodást kivéve, tehát éppen 45 éve. 10 éves koromban kerültem el Szegedről, s a honvágy korai szomorúsága egész életemben meghatározó befolyással volt rám. Apám és édesanyám tisztviselők voltak, mind a kettő kereskedelmi érettségivel, ami bizony ritka dolog volt abban az időben. Egyikük főkönyvelő egy malomban, másikuk cégvezetőnő egy nyomdában. Szeged virágzó város volt abban az időben. Igaza volt a jó goethe-i mondásnak: „Aki a költőt meg akarja ismerni, annak a költő városába kell elmenni." Szeged azóta hatalmas, pedáns várossá fejlődött, akkor még falvaktól koszorúzott, a szőke Tisza mentén halászok által lakott város, de Radnóti és Sík Sándor városa, József Attila haragvója és békétlenkedöje, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának helye. Juhász Gyula végső otthona. Ahogy a XIX. század költője is mondja: „Itt Gárdonyi, ott Tömörkény lakott, Petőfi Zoltán erre ballagott.'" Nem is beszélve Móráról, akinek meséit és csodálatos regényeit már elemista koromban olvastam. Családunk nem nézte le a szegényebbeket, hiszen apám, anyám alulról küzdötte fel magát. Legjobb barátunk egy cipész, a felesége és a kislányuk, a nálam egy évvel idősebb Klárika volt. Együtt jártunk úszni, a Tiszán ácsolt Takács fürdőbe. Az utolsó napsütéses nyár volt ez a háború előtt. Akkor éltem át az első szerelmet. A 10 éves kislány pajtásának, barátjának választotta Ferikét, aki két évvel volt nála idősebb, s még úszni se tudott. Nem baj, hogy Ferike fiú, azért szeretem - fogalmaztam meg magamnak. A virágzó, korzós, folyamos, napsütéses, nyílt város örökre belopta magát szívembe és a verseimbe. A szőke Tisza kanyarodása olyan, mint például a sorvégi szóra az első sorból visszarímelő szavak. Egy későbbi, már érett versemben, és a 22 éves kori szerelmemben örökítettem meg ezt a kanyargást: 322