A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Szabó Anna Viola: „Öttől hétig moziban etetema fantáziámat”. Oláh Gábor és a film

ahogy az álmok takarója alól egyre inkább kikandikál a valóság és fokozatosan tudatára ébred a halál elkerülhetetlenségének. OLÁH GÁBOR ÉS AZ „IGAZI FILM" Oláh naplójának lapjain egyszer találkozunk „filmesztétikái" megnyilatkozással, amikor felfigyel a filmre, mint önálló kifejezési formára, mint művészetre, amelynek saját nyelve van. Az ugyanis, hogy nem tud szabadulni bizonyos film-emlékektől, s ezek éppen Abel Gance filmjeinek képei, magáért beszél. („Az Abel Gance írta és rendezte darabok voltak rám a legnagyobb hatással."

65

) Más ez, - noha elemeiben ugyanaz - mint amikor a rémfilm képei üldözik, vagy a hindu síremlék vadromantikája kísérti. Ott a lehetetlen kaland, izgalom, maga a különösség csigázta fantáziáját, itt pedig maguk a képek, amiket lát, s a képek, nem a cselekmény kiváltotta emóció. Természetesen, a történettől nem tud még elszakadni („Ezek többek, mint színdarabok. Életdarabok."

66

), ahogy maga a rendező sem tudott, kiválva - s így sokkal nagyobb ismertségre téve szert - hasonló irányzatnak hódoló, eszme- és rendezőtársai köréből. Abel Gance - kezdetben - ahhoz a francia film-iskolához tartozott, amely a „tiszta film", a cinéma pur megteremtésén fáradozott. Az irányzat teoretikusainak elképzelése szerint a film nem a „valóságról" kell, hogy szóljon, („A valóság nem elég!" - mondja maga Gance) (GANCE, 87.) nem történetet kell, hogy elmeséljen, hanem tisztán filmes eszközökkel - képekkel - érzelmeket kell hogy keltsen a nézőben. „Kételkedünk abban, hogy a mozgófénykép elbeszélő művészet. A film többet kifejez, ha csak utal valamire, mintha fellebbezés nélkül, pontosan megnevez. A film a szem zenéje, a feldolgozott téma csupán ürügy" - hirdették. (DULAC, 92.) Oláh azt látja meg ezekben a filmekben, amelyben a film egy a költészettel, s ezzel a - számára - legmagasabbrendű művészi kifujezési forma rangjára emeli a filmet. Az ilyen filmet. Hiszen a cél az volt, hogy drámai cselekmény helyett lelkiállapotokat, pszichológiát, mozdulatokat, mimikát ábrázoljon, és ezáltal érzelmet váltson ki a nézőből, mégpedig ugyanazt az érzelmet, amit a szereplő is érez, amit a rendező, az operatőr „belécsöpögtetett". Nem a történet és nem a díva „típusa" mesél, hanem a képek. A szép elképzelésektől Gance ugyan sok tekintetben eltávolodott, de A száguldó kerék című filmjében, először a filmtörténetben, megvalósította a képek tiszta költészetét, fontos állomásként a filmművészeti montázs Griffithtől Eizensteinig vezető útján. Ez annál is fontosabb, mert az Oláh Gábor által látott és felidézett Gance-opuszok jóval e film előtt készültek. (A Mater Dolorosa, A X. szimfónia és a J' accuse! című filmeket említi.) Oláh Gábor kép-érzekénységét dicséri, hogy felfigyel a még nem egészen tökéletesen kidolgozott módszerre is. A korabeli nézők és filmesztéták szerint Gance-ot nem lehet közömbösen szemlélni, vagy mindenestül elvetni kell, vagy elfogadni minden hibájával együtt. Hevesy Iván műveinek legnagyobb értékét a megszakítás nélküli folytonossággal való kép-beszéd készségében látta, a vizualitás nyelvén való elbeszélés képességében, hogy feliratok nélkül is - sőt, éppen ezek hiánya által - volt képes lelki folyamatokat ábrázolni, hogy „képzeleti világot sugároztat, látvány helyett látomást, mese helyett mélységes lélekdrámát." Hogy azt érteti meg a nézővel - végre! - „hogy az emberi sors a titkos érzelmi világ, rejtett ösztönök végzetes függvénye." S ennek ereje olyan elsodró, hogy megbocsáthatóak neki a néha előforduló ponyvaszerű romantika felé való ízlésbeli elhajlásai is. (HEVESY, 231.) Hogy Oláhra a ponyvaszerű romantika is hatást gyakorolt, az kétségtelen, de fontosabb, hogy a művészetté váló némafilm leg65 NAPLÓ III., 108. 66 NAPLÓ uott. 315