A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

zolt el bennünk vágtató végzetszekerével, hanem: valami szellemiséget, amelynek porszem alakja volt." (NAPLÓ IV. 119.) Oláh legfőbb álma volt és következetesen azon is dolgozott, hogy életét a kiergaardinietzschei értelemben vett műalkotássá tegye. Természetes volt számára, hogy „az élet éppoly műalkotás, mint egy költemény, mint egy dráma". (NAPLÓ IV. 118.) Oláh a művészien szemlélt világot tekintette a természetesen adott világnak, s a művészet által nyitott horizontot az életvilág eleve adott horizontjának: „Csupa téma a világ! Én csak válogatok közte!" (NAPLÓ III.) Ahhoz, hogy a dolgok, s maga az élet elveszítsék konvencionális jelentésüket, s kiszakadjanak a mindennapi-empirikus világból, művészi tekintet ke\\. Olya« tekintet, amelynek jelentésformáló eljárása/ magából a művészetből származnak. Sok kritikusa számon kérte Oláh Gáboron, hogy kontroll nélkül használja fel más költők képeit, gondolatait, regényelemeit. Holott itt arról van szó, hogy Oláhnak nem az élet, hanem a művészet volt az ihletforrása, pontosabban számára a művészien megformált életdarab volt a valóság, a minta. Semmi kivetni valót nem látott abban, hogy „a művészetek nem ez élettől, hanem egymástól kérnek kölcsön", (WILDE e, 81.) s bizonyára egyet értett volna Wilde-dal abban is, hogy nem a művészetnek kell utánoznia az életet, hanem épp fordítva, az életnek kell példát venni a művészettől. (WILDE c, 48.) Ezért hihette, hogy a művészetnek kell utat mutatni a földi, mindennapi életben is, legyen szó egyénről, közösségről, nemzetről. S ezek után érthető válik az is, miért ragaszkodott például ahhoz, hogy egyik darabját február 21én mutassák be, vagyis akkor, amikor Hugo Hernaniját is bemutatták. (NAPLÓ III. 110.) Nem pusztán a nagyság vágyát vagy a mérhetetlen öntudatot, hanem a művészetnek teljesen alárendelt gondolkodást is meg kell látnunk ebben. Egy-egy szituációban számára rögtön irodalmi példák jutnak az eszébe, s eszerint cselekszik vagy értelmezi saját maga és mások cselekedeteit. Gyakran viselkedik úgy, mintha valamely regényből lépett volna elő, s e jelentőség/jelentésesség tudatában lépked az utcán, beszél, néz. Sőt attól sem riad vissza, hogy másokat is bevonjon e „játékába": eljátszatta például egyik regényének jelenetét, anélkül, hogy barátai tudatában lettek volna ennek. Oláh világa a „mintha világa": mintha ezt élném át én is, mintha életem eseményei megismételnék egy-egy jelentős alkotóval történteket, s így írtam volna le én is, ahogy mások leírták.

21 Egész élete is ilyen mintha-élet: „Ahogy imádom és sóvárgom a nagy életet, éppannyira rettegek tőle; mert tudom, hogy az élet élése rettentő adókba kerül."(NAPLÓ IV. 51.) A közös és a mindennapi világ Oláh szemében mulandó, a történeti emlékezet csak azt őrzi meg belőle, amit a művész beemel művei világába. Az embereknek tehát akkor is örülniük kellene, ha a rossz tulajdonságaikat vagy szégyellni való cselekedeteiket örökíti meg a művész. Oláh az esztétizmus azon képviselői közé tartozik, akik még egy idegen szépségnek is örülni tudnak, még akkor is, ha nem is értik, s ha semmit sem ad nekik, de szép. S akiknek így egy színjáték többet jelent mint saját sorsuk. (ANDRIAN 1990, 40.) Oláht, ahogy hőseit is, csak az álmok vonzották, s ami nem volt álomszerű, azt is vízióvá formálta. Egy quasi, egy képzelt világ által próbált részesedni az általa igazinak vélt valóságból. Fülöp László megállapítása, hogy „saját fantazmagóriaszerű élményei" adják művei világát, (FÜLÖP 1981, 70.) életére is érvényes. Kegyetlen világ Oláhé, ahol mindenki és minden, sőt maga az élet is csak annyiban lehet fontos, amennyiben jól jöhet egy-egy vershez, egy-egy regényhez. Egyszer például elmorfondírozott azon, hogy „hány fiatal lány (24-26 évesig) jönne hozz[á] feleségül, tekintettel állami tanári nyugdíj [á]ra. Pénzen ébred a szerelem." De rögtön művészként néz a szituációra és önmagára: 21 „Furcsa különben, hogy ez a regény sok helyt olyan, mintha csak én gondoltam volna el. Untalanul rárábukkanok egy-egy eltemetett érzésemre, átvonuló hangulatomra, édes vagy gyötrelmes lelkiállapotomra. S ezért valami szorongó érzés, olyan félelem forma fog el..." (NAPLÓ II. 31.) 294