A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Esztétizmus és az önismeret kertje (Oláh Gábor naplója)

formálása, a belső és a külső egysége tökéletesen megvalósítható, még ha azon az áron is, hogy álmodunk. Ha valamikor még hitte is, hogy az én és a sors mégiscsak birtokolható, kézben tartható, idővel be kellett látnia, az utóbbi alakítása nem áll hatalmunkban. A belső világ szabad és öntörvényű formálása azonban talán mégiscsak lehetséges. S nem mondott le teljesen a sors irányíthatóságáról sem, hisz feltétlenül hitte, hogy majd az utókor szemében megmutatkozhat nagysága. Emiatt lesz a napló is önigazoló, önmaga mentségét célul tűző önéletírássá. Oláht sikertelensége és boldogtalansága idővel arra tanította meg, hogy semmi sincs a földön, ami képes lenne önmaga értékét igazolni. Erezte, erélyes kiállás kell ahhoz, hogy a külvilág elfogadja olyannak, amilyennek látta önmagát. Minden bizonnyal nem volt rá hatás nélkül Oscar Wilde - még ha életmódja távol is állt erkölcsiségétől és neveltetésétől -, aki először adott nagy hatású példát az image-teremtésre, (TÖRÖK 1989, 267-268.) arra, hogy a magunkról kialakított képet el lehet fogadtatni a világgal, sőt el kell fogadtatni, ha élni akarunk. Oláhból hiányzott azonban az erély, amelynek segítségével sikert érhetett volna el, ő az image-teremtés szerényebb és kevesebb eredménnyel kecsegtető, de semmivel sem veszélytelenebb módját választotta: egy külön bejáratú világ megteremtéséi, s ami ezzel majdnem egy: a naplóírást. Oláh nem volt olyan következetes mint Hofmannsthal, aki tisztában volt vele, hogy nem lehet olyan álomvilágban élni, mint a romantikusok. (SCHORSKE 1998, 272.) S nem vette észre vagy csak nagyon későn, hogy világa lassan Narciszosz kertjévé alakult át, ahol a belső és a külső álmodott egysége csak azon az áron lehetséges, ha a világ nem más mint saját belső valóságunk kivetítése. Ha kezdetben volt is e magányos szigetnek utópikus vonása (lásd Gulyás Pál versét),

13 amennyiben példázta a művészet világalkotó és eszményállító szerepét, lassan a nárcisztikus személyiség riasztó világává vált. Oláh Gábor alkati indíttatásból és kényszerből elfogadta, hogy neki a belső világ művelése, esztétikai megformálása jutott. Ennek legfőbb eszközét pedig a képzeletben és az álomban látta. Nemcsak a költői tehetség legfőbb bizonyosságának gondolta a gazdag képzelőerőt - Petőfi és önmaga legfőbb költői erényének is ezt tartotta -, hanem a képzelet az az eszköz volt a számára, amelynek segítségével zárójelbe tehető a külvilág. A képzeletnek leginkább látomásteremtő hatása volt áldásos, hisz a látomásban a külső és a belső tökéletesen egybeolvad, s a belső igazság „valóságossá" válik. Akárcsak a fiatal Hofmannsthalnál, Oláhnál is a külső világ dolgai közül csak azoknak volt értéke, amelyeknek ő adott jelentést, színt és formát: ,,[t]apasztalatait a benne lévő eszmények, képzetek szerint formál[t]a." (VARGA 1981, 66.) Oláh számára a világ csak annyiban létezett, amennyiben formát adott neki, pontosabban amennyiben ő adott neki formát. Képzelete világteremtő hatalmát talán leginkább az utolsó kocsikázásáról szóló feljegyzése példázhatja. E rész valóban elgondolkodtathat mindenkit: mi is a valóság. Oláh ugyanis a történet idején már nagybeteg ember volt, a fájdalomtól és a testében felgyűlt víztől szinte lépni is alig tudott, komoly kínokat jelentett számára akár egyetlen lépés megtétele is, mégis képes volt magát kiszakítani e szenvedésteli valóságból egy másikba, „egy tündéri, boldog kocsikázás"-ra: „Az egész életem átgördült emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, százakkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében, mint messziről közelgő lányok a tavaszi napsütésben. Már a kocsink nem is mozgott, állott mint egy szobormű. Hanem körülöttünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messze éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koromként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott bérkocsis lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült, s mi ketten olyanok 13 Gulyás Pál: Oláh Gáborhoz. Gulyás Pál válogatott versei. Vál.: Gulyás Klára. Bp., 1957. 293. 277