A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Néprajz, kulturális antropológia - Selmeczi László: Az Ördögárok mondái Biharban

Selmeczi László AZ ÖRDÖGÁROK MONDÁI BIHARBAN Az elmúlt évtizedek régészeti kutatásainak alapján kétségtelenné vált, hogy az egykor volt hatalmas lineáris sáncrendszert, amely a Duna Aquincum fölötti szakaszától indult, keleti irányban egészen a Tiszántúl közepéig haladt, majd dél felé fordult és az egész Alföldön áthúzódva a Duna alsó szakaszához csatlakozott, és melynek Pest-, Heves- és Borsod megyei szakaszát Csörsz-ároknak, a Tiszától Arad irányába húzódó részét Ördögároknak, a román lakta területeken Trajánároknak, a Maroson túl nyúló részeit pedig Római sáncnak nevezték, a rómaiak építették az i.sz. harmadik században észak és kelet felől egyaránt szorongatott szarmaták védelmére. Minthogy a római birodalom területére semmiképpen sem akarták betelepíteni az oda törekvő keleti barbárokat, biztonságukat oly módon szavatolták, hogy mérnökeik segítségével megépítették az ún. szarmata nagysáncot. Ez a védelmi rendszer több egymással párhuzamos sáncból állott, amelyet úgy építettek meg, hogy egy mély árkot ástak és a kiásott földet az árok mögött, az árokparton halmozták föl. így több méter magas védmüvet nyertek (BÁLÁS V. 1961.). A régészeti ásatások, a sáncátvágások alapján a szarmata nagysánc 3,4-10,4 m széles és 1,5-3 m mély árok volt, belső oldalán az árokból kitermelt földtöltéssel. A szarmata nagysánc felépítésének az idejét a kutatás a 322-332 közé eső időszakra teszi (SOPRONI S. 1969. 45-47., GARAM É.-PATAY P.-SOPRONI S. 1983. 57-65.). A sánc elsősorban semmi mással össze nem téveszthető határvonal volt, védelmi vonalként csupán akkor volt jelentősége, ha sértetlenségéért egy harmadik hatalom, jelesen a római birodalom kezeskedett. Bár a rómaiak a IV. században valóban nagyobb mérvű kötelezettséget vállaltak a szarmaták védelmében, ez azonban nem gátolta meg abban a gótokat, hogy már közvetlenül a sánc megépülte után ne törjenek át azon, sőt a szarmata-gót háborúk következményeként a germán gepidák a IV. század közepén birtokba vették a Tiszántúl jelentős részét, azaz a Csörsz-árkon belülre költöztek. Vagyis a római limes barbár változata gyakorlatilag nem jelentett védelmet, nem funkcionált, olyan hatalmas méretű, lényegében haszontalan földműnek bizonyult, amely a későbbi évszázadokban a mondaképződés tárgya lett. Az árkok és a hozzájuk kapcsolódó sáncok egykori nyomvonalát a Bálás Vilmos által összegyűjtött irodalmi és kartográfiai adatok felhasználásával a Magyar Nemzeti Múzeum munkacsoportja: Garam Éva, Patay Pál és Soproni Sándor helyi kutatók bevonásával 1962-től közel húsz évi munkával hitelesítette, határozta meg. A Dunától a Tiszáig nyugat-keleti irányban húzódó árok- ill. sáncrendszer Tiszadobnál fordul déli irányba. A Tiszántúlon azaz Bihar területén 4, egymástól 3-15 km távolságban, nagyjából egymással párhuzamosan futó nyomvonala volt. A legbelső vonalat a Berettyó és a Sebes-Körös között a Nagy- és Kis-Sárréten találjuk, Berettyóújfalu és Mezősas, ill. Mezősas és Kornádi irányában. A belső vonal Tiszadobtól indul, innen Tiszavasvárin (korábban Büdszentmihály) ke183