A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)
Történelem – Numizmatika - Szűcs Ernő: Hajdú és Bihar megyék malmairől
Szűcs Ernő HAJDÚ ÉS BIHAR MEGYÉK MALMAIRÓL Az elmúlt évtizedekben számtalan monográfia jelent meg megyénkben, ezekben gyakran egyetlen szó sincs a malmokról - legfeljebb a földrajzi-, vagy az utcanevek elsorolásánál történik róluk említés -, esetleg egyszerűen közlik a szerzők, volt a településen egy-két-három gőzmalom, holott 1900 után az egykori gőzmalmok, a szénszállítási nehézségek (távolság a bányáktól, a fuvarosok magatartása) miatt áttértek a nyersolaj motoros meghajtásra, tehát már nem gőzmalomként működtek. Másrészt a helytörténetek azt sem hangsúlyozzák ki, hogy gyakran ezek a malmok voltak az adott település egyetlen gyárjellegü, több embernek munkát adó üzemei, s a társadalmi fluktuációban is jelentős szerepük volt. A leírások a legritkább esetben szólnak ezek berendezéséről, kapacitásáról, tulajdonos változásairól, megszűnésükről stb. Az alábbiakban természetesen a terjedelmi okok miatt csupán néhány település őrlő üzeméről írhatunk. A XIX. század folyamán a rideg állattenyésztés háttérbe szorulását követően előtérbe került a földművelés, a gabonafélék termelése, az ugyanakkor végrehajtott folyószabályozások, gátépítések, a belvizeket elvezető csatornarendszer létrehozása is jelentősen gyarapította a megművelhető földterület nagyságát. Ezen események együttes hatásaként ugrásszerűen megnőtt a gabonafélék évenként termelt mennyisége. Feldolgozásukhoz malmokra volt szükség. Következésképpen megyénk múltjában alig találunk olyan települést, ahol ne lett volna malom. Sok helyen a víz erejét kihasználva (duzzasztás segítségével) vízimalmot hoztak létre. Ahol pedig erre nem volt lehetőség, ott szárazmalmot működtettek (lovak, vagy ökrök vontatásával). Vidékünkön kevesebb szélmalom működött. A XIX. század utolsó harmadáig-negyedéig, a gőzmalmok megjelenéséig, falvainkban több esetben előfordult egy-egy szélmalom is. Hajdú megyében (Debrecent nem számítva) összesen 12 szélmalom működött. A malmok nagy része az illető település tanácsának tulajdona volt, amelyben alkalmazottként dolgoztak a molnárok (negyed részért), de előfordultak magánkézen lévő szélmalmok is. A molnárok rendszerint ácsképesítéssel is rendelkeztek, s nemcsak felépítették, hanem karban is tartották a létesítményt. A jövedelem, a köztulaj donúak esetében, a községi kiadások részbeni fedezését szolgálta, s a bevételek ellenőrzésével külön személyt bíztak meg (malombíró), aki gondoskodott az összegnek a község pénztárába való befizetéséről. Az őrlés időigényes volt, 10 mázsa gabona megőrléséhez egy nap kellett, így a gazdák összegyűltek, várakozás közben iszogattak, beszélgettek, kicserélték híreiket, nézeteiket, ki is alakult egy ilyen kifejezés; „malom alatti politika", ami egyébként nem túl magas politikai nézetet jelentett. 1 1 VARGA Gyula, 1996. 17-19. 147