A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2000-2001 (Debrecen, 2001)

Történelem – Numizmatika - Surányi Béla: Kultúrnövények-nemesítők a Hajdúságban

A bagosi és a konyári dinnye fő piaca 1920 előtt főleg Nagyvárad, utána pedig Debrecen volt. Az 1940^5 közti években egy rövid időre kezdtek újjáéledni az egykori piaci kapcsolatok. A nagyüzemi gazdálkodás nem kedvezett a korabeli tájtermesztés folytatásának, bár a tulajdonviszonyok újbóli változása feléleszthet egy szunnyadó hagyományt is. A görögdinnye mindig nagyobb szerepet játszott a hazai termesztésben, mint a sárgadinnyéé. Sőt 1945 után termőterületének csökkenése is lényegesen gyorsabb. Mindez érvényesül a hajdúbagosi és a konyári dinnyetermelésnél is. Mindkét kultúrnövény bő faj- és fajtaválasztékot mutat.

24 A népi nemesítés során bizonyára Hajdúbagoson és Konyáron is kialakult, ha nem is egy önálló tájfajta, legalább egy ökotípus (változat). (VARGA 1993. 181.) Az első világháború előtt egy közepes méretű, egészen sötétzöld héjú, vérpiros húsú, nagy fekete magvú fajtát termesztettek. A két világháború között a hevesi dinnyések nemcsak a gyepkockás palántanevelés gyakorlatát terjesztették el, hanem magukkal hozták vidékük tájfajtáit is. Mivel járták az országot - vándor dinnyésként - a különböző termesztő tájak általuk megismert helyi fajtái is elkerülhettek Bihar vármegye nyugati szélére (Ezüst ananász, Zentai, Hevesi, Csányi, Marsowszky s változatai). Debrecen és környékén is viszonylag jelentős a dinnyeművelés múltja, amit alátámasztanak a korabeli termelési adatok, valamint a helyi nemesítésű fajták. A nemesítők egyike Csanády István

25 Bihar megyei földbirtokos, a Debreceni Kertészeti Egylet egyik alapító tagja. Gyakorlati útmutatás a dinnyetermesztésre című (CSANÁDY 1867. 13.) munkájában említi, hogy Lónyay József-tői itáliai eredetű dinnyemagot kapott, s belőle egy sárga-veres belű, kantalup típusú egyedet választott ki, amelyet a többi egyedtől külön kezelt. Az általa kiválasztott - mutáns lehetett példánynak a Dinnyék királya nevet adta, sok termelőnek adva magot belőle. (A fajta további sorsáról nincs adatunk.) Még egy nemesítése volt Csanádynak a Bem tábornok (Ua., 16.) nevű fajta, amelyet egy közelebbről meg nem nevezett, turkesztáni (ismeretlen) fajta és a Perzsiából bekerült (1863-ban) Aknebat keresztezésével állított elő. Az 1860-as évek debreceni dinnyekiállításain - a Debreceni Kertészeti Egylet rendezte - is bemutatták. Ezt a fajtát az 1920-as években még termesztésre ajánlották.

26 Csanády I. munkájában három évtized gyakorlati tapasztalatait fogalmazta meg, száműzve belőle minden elméleti „okoskodást". (CSANÁDY 1867. 2.) A dinnye szántóföldi termelését állítja mondandójának középpontjába, mert véleménye szerint (Ua.) a hazai termesztő „...nem igen szeret nagyon mesterséges mívelési módokkal bíbelődni." Egy turkesztáni típus debreceni honosításából - esetleg szelekció is lehet - származhat a debreceni kóty nevű változat, (POHL 1937. 6.) ráadásul Szűcs l

21 még említi a Pándi dinnyét is. Az 24 BALÁZS S. szerk. (1994): 292-94.: DOROFEJEV a sárgadinnyefélék négy csoportját különbözteti meg: közép-ázsiai fajták: legnagyobb alak- és formagazdagság (több ezer éves népi nemesítés); - európai fajtacsoport: változatos fajtaválaszték; - kínai dinnyék: hazai jelentősége nincs; - kaszaba dinnyék: manapság kezdenek tért hódítani. A hazai termesztésben szerepet játszanak a turkesztáni típushoz tartozó fajták, melyeknek héja nem gerezdes és viszonylag korán érnek. A kantalup fajták gerezddel rendelkeznek, sima felülettel vagy a gerezdhez bibircses héj társul. Alakilag átmenetet képeznek az ananász ízű fajták. Lásd: SOMOS A. (1983): 301. 25 SZINNYEI J. II. (1893): 155-56. Életpályájáról részletesen lásd: HBN (1985): 9. sz. 26 BÁSZEL E. (1924): 24., lásd még: A kiskertész. FM kiad., Bp„ 1911. 191. 27 SZŰCS I. III. (1872): 988.: A szerző a Pándy-meggy és a Simonffy-piros almával együtt említi a Pándy dinnyét is, mint országos hírnévnek örvendő csemegét. A fajtát illetően közelebbi adat nem áll rendelkezésünkre. Noha a dinnyetermesztésnek hagyománya több száz éves Magyarországon, a görög- és sárgadinnye szakirodalma - főként a monografikus igényű feldolgozás - viszonylag szegényes. Tudomásunk szerint a görögdinnyéről nem is született olyan jellegű kötet mint amilyen megjelent Molnár Béla műveként, lásd: A sárgadinnye. Bp., 1973. 262. Fontosabb művek: SZONTÁGH Gusztáv: A szenvedelmes dinnyész. 2. kiad., Pet, 1854. 84. Uő.: Ua. 3. kiad., Pest, 1860. 120. Dinnyemonographia hazánk elsőrangú dinnyészeinek 129