A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

szerint az egyén külön világot alkot magának. Mindezek következménye lehet, hogy a 18. század végére néhány, a szerző saját költségére publikált művön kívül a vallásos írások és tankönyvek tömege teljesen kiszorítja a szépirodalmat". (JULOW 1982, 27.) Ami csak része egy a 18-19. század fordulóján meginduló folyamatnak, melynek során szép lassan hanyatlásnak indult a város polgári közössége, a céhek, utcák és a kollégiumi ifjúság önkormányzata pedig elsorvadt. Fazekas már 1802-ben érezte a hanyatlást, ostorozta is a cívisek bezárkózását, 1823-ban végsőkig elkeseredve írta „[aj közhaszonról már nem is álmodunk...a sasok Bagoly torongyokká fajultak" és „nagy a gurdin" (dudva) a város szellemi életében. (JULOW-TÓTH 429.; FAZEKAS 1982, 26-27.) Még egy hátráltató tényezőre ki kell térnünk röviden, mégpedig az Árkádia-pörben elhangzott egyik Kazinczy-vádra. Amikor Kazinczy a vitában szakmai kérdésként kezelte Csokonai megítélését, vagyis hozzáértőkre és dilettánsokra osztotta a közönséget, akkor az irodalom és az irodalmi értelmiség autonómia-igénye jegyében annak a véleményének adott hangot, hogy elkerülhetetlen és szükséges a művelődési ágak differenciálódása és a „szakmák" így az írói és a kritikusi foglalkozás professzionalizálódása is, hisz mindezek különleges, semmi mással nem helyettesíthető, speciális tudást igényelnek. Vagyis a fejlődésbeni elmaradás jelének látta, hogy miközben a társadalom egyre inkább autonóm, belső törvények által szabályozott alrendszerekre szakad szét, addig Debrecenben továbbra is a polihisztorműveltség az eszmény. Cserey Farkasnak írta: „Ki vagyok, mi vagyok, én mindent tudok, nékem mindenben van helyem, és ezt vagy azt én szint úgy tudom, mint a' ki azt különös stúdiummal tanulta, ez a Debreczeniség". Fazekast is kioktatja, mi lenne ha ő (Kazinczy) beleártaná magát a botanikába, amihez Fazekas sokkal jobban ért, vagy a kémiába, amiben Kis Imre sokkal járatosabb, joggal utasíthatnák őt „mint a' Csizmadiát a' kaptafához", s méltán emlékeztethetnék, hogy „mihez nem [ért], okosabb lesz leckéztető hangon nem [szólania]".

17 Különös ugyanakkor, hogy ítélete alól Kazinczy kiveszi a kollégiumi professzorokat: „Vannak a' Debrecen tudósai közt sokan, kikre mentségemben nincs semmi czélzás. Ilyenek főképpen az Anyaoskola professzorai, kik tudják, hogy 'a szíves tisztelet és barátság, mellyet erántok addig bizonyítottam, még szomszédjukban (Érsemlyént, 1801-nek ősze ólta ez esztendő márciusáig) éltem, nem vala színlelés." (KAZINCZY 1960, 293.) Emögött részben az a megfontolás állhatott, hogy ugyan alapvető kérdésekben nem értett velük egyet, de mint másik, igaz idejemúlt irodalomértés képviselőire, szakemberekre tekintett rájuk. Szemben Kis Imréékkel, aki dilettánsok voltak. Másrészt szavai mögött taktikai megfontolásokat is sejthetünk. Fazekasak ugyanis a Kollégium tőlük való elhatárolása következtében úgy tűnhettek föl, mint akik mögött nincs komolyan vehető művelődési hagyomány és elgondolás. Épp ezért a vitában a debreceniség szinte a Kollégiumtól független mentalitásként jelent meg. Ugyanaz a logika működhetett ebben az esetben is, mint amikor Kazinczy a saját kánonja számára szerette volna kisajátítani Csokonait, (vö. GYAPAY 1998, 33.) A Kollégiumban az autonóm szépirodalom eszméje majd csak Péczely József fellépésével nyert teret, aki Kazinczy nyomdokain indulva - s így bár megkésve - megpróbálta lebontani a kollégium eruditus-aufklärista típusú irodalomeszményét, s egyben az ő irodalmi tevékenysége eredményeként honosodhatott meg az irodalom nemzeti-közösségi jelentőségének eszméje. Az irodalom sajátos törvényekkel rendelkező világként való kezelése mutatkozik meg abban, hogy Péczely a fordítást nem pusztán a megértés és műveltségterjesztés vagyis nemcsak a tudásszerzés eszközének tekintette, hanem olyan irodalmi tevékenységnek, amely révén egyáltalán lehetővé válik az irodalmi hagyományhoz való hozzáférés. Már önmagában is jelentős az a tény, hogy 17 Kazinczy Ferenc levele Cserey Farkashoz, 1806. szeptember 30.; Kazinczy Ferenc levele Fazekas Mihályhoz, 1806. okt. 9. KazLev IV. 344, 357. 401