A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Iskola és világ, hagyomány és újítás. (Előtanulmány a 18–19. századi korszakforduló megragadásához a Debreceni Református Kollégium történetében)

veteményes kertjei" (BALOGH 1904, 232.), de ez csak egyik döntő, az addigi törekvéseket összefoglaló és törvényileg is érvényesíteni akaró csomópontja volt az oktatás 18. század folyamán betetőződő elvilágiasodási folyamatának, (vö. ZSIGMOND 1937, 111-122., NAGY S.1933, 12-20., TÓTH 1988, 125-139., SZABÓ B.1996.) A coetust ekkorra már legfeljebb a hagyomány tartotta életben. Polgári Mihály önéletírásából is tudjuk például, hogy a szegényebb és a gazdagabb diákok közt mindig voltak válaszfalak, a coetus tehát sohasem jelentett valami testi-lelki közösséget, de a 18. század végén is meglévő hierarchikus tagoltsága már egyértelműen e diákintézmény - s vele együtt a Kollégium hagyományos rendje - elégtelenségének a mutatója. Kerekes Ferenc pedagógia leveleiben panaszolja, hogy az érdem szerint való ültetés kivihetetlen, a szülők tiltakozása miatt ugyanis nem lehetett összekeverni az „úrfiakat a parasztgyermekekkel és mendikánsokkal". (TŐRÖS 1926, 43.) Glatz Jakab szintén arról ír, hogy a rangsorolás szinte idegenné teszi egymás számára a diákokat „még a főiskolákon is, ahol elvégre függetlenség és egyenlőség uralkodik a múzsafiak közt, egymás iránt gondosan megtartottak valami magyar iskolai etikettet, és úgy viselkedtek, mintha sohasem kerültek volna ismeretségbe egymással; hogy sok külföldivel tegeződtek, csak saját hitfeleikkel nem, és hogy egymást Domine clarissime, cestra claritas megkülönböztető címekkel titulálták a legkomolyabban." A kollégium társas viszonyai inkább kolostorra emlékeztették, mely elfojtja a szabadságot, megöli az emberben azt, ami nemesebb, (idézi SZAUDER 1980, 28.) A coetus e rendje nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy magán viseli születési környezete, a rendi társadalom vonásait, mint ahogy az irodalmi diáktársaságok rendjét is polgári társadalom eszményei alakították, s így bennük elsősorban az érdem, a hozzáértés szerinti rangsorolás és a tagok egyenlőségének elvei voltak a meghatározók. Ekkor már a diákság szellemi tájékozódásában nem játszott meghatározó szerepet a coetus. Az önképzés coetusba ágyazott formái, melyek az intézményesített tudás átadására rendeltettek, fokozatosan elhaltak, az újak pedig már az individualizáció jegyeit viselték magukon, s a tagjaik sorába tartozás szabad választás eredménye volt. (GYŐRI 1988, 635.) Nem játszhatott a coetus szellemi irányító szerepet többek között azért sem, mert 1744-ben bevezették a tanárok által betöltött könyvtárigazgatói hivatalt, amit természetesen a könyvtár állományának kezelhetősége indokolhatott ugyan, de azt is jelentette, hogy e hivatalt betöltő tanár már nem „az ifjúság egyetemének volt felelős" (ZSIGMOND 1937, 99.), vagyis az olvasmányok szorosan a tanárok ellenőrzése alá kerültek. Szokás a debreceni felvilágosodás virágkorajelképes kezdőaktusának tekinteni Domokos Lajos követelését, hogy az akkori könyvtárigazgató, Sinai Miklós szerezze be Voltaire, Rousseau, Montesquieu és Diderot műveit. (JULOW-TÓTH 1981, 405.) A diákság önálló, a hagyományostól független intézményeinek a megjelenése, mint amilyen Csokonai világirodalmi tájékozódásra épülő önművelő köre is volt, szükségszerűnek tekinthető. A coetus sorsát a 18. század végén végleg megpecsételte, hogy a hierarchia és küriarchia harcából a világi fél került ki győztesen, s megindult a Kollégium régi rendjének átalakítása. Nagy Sándor szerint a Domokos-Sinai küzdelmében „a coetus régi szabadságának gyökeresen át kellett alakulnia". (NAGY S. 1933, 18.) Jelképes és kifejező jelentőségű, hogy Hatvaninak és Sárvárinak már nem a coetus diákjaival gyűlt meg a baja. A coetus autonómia-vesztése mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a 18. században az oktatás már nem lehetett autonóm vállalkozás, hanem állami feladat, ahogy a Ratio Educationis vagy az ezzel is összefüggő kollégiumi tanrendi módosítások is jelzik: 1770-ben Maróthi György Methodusa, 1782-ben a Domokos nevével fémjelzett Ordo Studiorum. Mind a kettő a tanári és a lelkészi hivatás, az oktatás világi és az egyházi céljainak kettéválasztásával, a világi igényekhez való alkalmazkodás szükségességével számol, (vö. MAKKAI 1984, 584.; RÉVÉSZ 1959, 104-106.; ZSIGMOND 1937, 111-122.; NAGY S. 1933, 16-20.; SZABÓ B. 1996.; BAJKÓ 1976, 246.) 383