A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Természettudomány - Lovas Márton: Derecske természeti viszonyai és növényvilága

1996: 204-219.) Igazolni látszik ezt a véleményt a „Megjöttek Derecskéről" népi mondás, melyet az első fagyok alkalmával ma is gyakran emlegetnek. Tudományosan helytállóbb lehet azonban az a vélemény, melyet a város fekvése támaszt alá, miszerint a lapos, hosszú földhátat jelentő „derék" szóból kicsinyítőképzővel ellátva, származik a városnév. Valóban, a település kora középkor óta változatlan szerkezetű magja emelkedésre épült, melyet körülvesznek a legelők, szántók és nádasok, mocsarak, melyek még a XIX. században is befolyásolták fejlődését. Az első írásos emlék is a derék, Derekce magyarázatot támasztja alá. A váradi Regestrum 1291-94-es adatai szerint „Derekce papja 20 kepe tizedet" tartozott fizetni a váradi püspökségnek. (SZENDREY-NYAKAS 1980: 7-14.) FELSZÍNÉNEK KIALAKULÁSA A folyószabályozásokig a felszín képe nem sokat változott. A pleisztocénban és az óholocénban a Berettyó-Körös-vidék a Tiszántúl nagy víz- és üledékgyűjtő, valamint erózióbázisa volt. A mélyebb területeken holocén folyóvízi üledék, a hordalékkúpon és folyóhátakon óholocén iszap, homok és lösz-szerű üledékek rakódtak le. Az óholocénban alakultak ki azok a vizenyős rétek, kisebb-nagyobb mocsarak, helyenként lápok és nyílt víztükrök, melyek a táj arculatát meghatározták. E bizonytalan lefolyású helyek kialakulásában nagy szerepe volt a régi folyóhálózat morfológiai maradványainak, a folyóhátaknak. Ezek úgy képződnek, hogy a mocsaras lapályokon áthaladó folyók lebegő hordalékukat a hordalékkúpok lábánál lerakják, ott, ahol a térszín esése lecsökken és a lapos hátságok a folyótól elfelé lejtenek. így sokszor 3-6 kilométer széles hátak is létrejöhettek. Kialakulásukban az áradásoknak igen nagy szerepük van. Magasságuk 1-3 méterrel emelkedik a környező térszínek fölé. Anyaguk jól elkülönül a széleiken lévő réti agyagtól, mivel a felszínen iszapos, majd lejjebb finom homokos, lösz-szerű. A folyószabályozások előtt ezek a területek ármentes térszínek voltak, melyekre községek, városok települtek. Napjainkban négy nagy vonulatot tudunk megkülönböztetni: 1. Püspökladány-Derecske 2. Berettyóújfalu-Szerep 3. Berettyóújfalu-Szeghalom-Körösladány 4. Füzesgyarmat-Bucsa A Berettyó-Körösvidék, azaz az egykori Nagy-Sárrét és a Kis-Sárrét népe ezeket a folyóhátakat porongoknak, laponyagoknak nevezte. A vidék egyhangúságát néhány parti dűne maradványa is mérsékli. Ilyen dombokat találunk Derecske határában is. Nem hiányoznak a területről a kis mocsarak sem, melyek az egykori nagy mocsárvidék utolsó hírmondói. (PÉCSI 1969: 272-273.) Szűcs Sándor, a Sárrét kutatója írja: „Derecske, Konyár határa is tele volt kolokányfészekkel, amiket felvert a nád". (SZENDREY-NYAKAS 1980: 7-14.) Egy 1847-ben készült feljegyzés szerint Derecske határában 9062 hold és 81 öl területen lehetett halászó vizeket, laposokat, ereket, mocsarakat és nádas helyeket találni. Ezt a mocsárvilágot a Berettyóból kiszakadó Kék-Kálló ér táplálta, amely Biharnagybajomnál tért vissza a Berettyóba. A szomszédos Konyár és Tépe határát számos ér szabdalta, melyek a Derecske alatt csörgedező Kalló érbe hordták a vizet. A Berettyó áradásaikor így, ezeken az ereken keresztül juthatott víz Derecske határába. Ez az időnként árvizeivel fenyegető veszedelmes vízivilág azonban meg33