A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Néprajz - Ujváry Zoltán: Rózsa Sándor perei

Szeged, dec. 20. Az elmondottakban igyekeztem Rózsa Sándor egyéniségét és bűntetteit kellő világlatba helyezni és azt igazolni, miként azokra leküzdhetetlen és ellenállhatatlan szenvedély által ragadtatott, a társadalom által abban segíttetett, és embertársai által ténylegesen megtartatott; magokban véve már ez indokok is remélnem engedik, hogy Rózsa Sándor bűntetteinek megítélése az ember szenvedélyei-tartalmának kellő méltánylatával fog megtörténni; azon szerencsés helyzetben vagyok, miként Rózsa Sándor védelmében a védelmi eszközök önkényt kínálkoznak, nem kell nékem azokat kutatni, keresni, mert még maga a vád is Rózsa Sándort védelmezi. Elmondotta ugyanis a kir. ügyész úr, miként Rózsa Sándor 1837-ben elkövetett rablásaiért 1 egy fél évi börtönbüntetésre és 150 botütésre elítéltetvén, börtönéből megszökött, és az 1844-dik évben büntetlen visszatérésért azon ígéret mellett folyamodott, hogy magát becsületesen fogja viselni. Kell-e nagyobb védelem Rózsa Sándorra, mint ezen egyetlen körülmény? nem igazolja-e ez azt, hogy Rózsa Sándor nem akart gonosztevő lenni, nem akart rabló s haramia lenni, ő vissza akart térni a társadalomba, melynek ajtaja előtte kérlelhetlen szigorral bezáratott. Ha vizsgáljuk az elkövetett bűntettek évszámait, meg fogjuk találni, hogy Rózsa Sándor ellen 1845-dik évig kis mértékű tolvajságok vannak igazolva, és kalandos életének elhírült cselekményei ezen idő utánra esnek; ki tette tehát Rózsa Sándort rablóvá? nem kell ezen kérdésre felelnem, megfelelt erre a k. ügyész úr vádbeszéde, s hogy Rózsa Sándorban ezen megtérési vágy nem volt ostantatió, mutatja, hogy 1848ban a szorongatott haza szolgálatára önkényt ajánlkozott, 230 lovast gyűjtött, az alföldi táborba lement, s Vetter parancsnokló tábornok fényes bizonylata szerint magát az ellenség előtt oly kitűnően viselte, hogy egy alkalommal maga saját kezével 12 ellenséges táborbeli embert tett harczképtelenné, Lagendorfnál pedig egész csapatával jelen lévén, szintén vitézül harczolt. A forradalom lezajlott, harczosaink leverettek, törvényeink, alkotmányunk eltiportatott, és bekövetkezett egy siralmas korszak, melynek leghívebb képét adja egyik költőnknek felkiáltása: „A rengetegben kik bujdokolnak, vadak helyett mind vérző honfiak." Ezek közt volt R. S. is, ki most már nem csak bűntetteiért, de erényeiért is üldöztetett, s most már nem csak rabló, de lázító is volt. Üldöztetvén nem térhetett vissza a békés óhajtott házi tűzhelyhez, belekergettetett ismét erővel a bűnökbe; s mi lett a következmény? Az, hogy 1856-ban saját keresztkomája fogatta el cselédeivel, mert fejére 10 ezer forint jutalom volt téve. Megkegyelmeztetése után Péterváradról hazatérve, voltak kik bámulták s rajongva vették körül, de jó tanácscsal segíteni átallották; voltak mások ismét, kik a bűn sikamlós útjaira vezették. R. S. sokáig habozott, mert május 11 -tői november 20-káig semmi bűntettet nem követett el, de végre is kénytelen volt lopni, rabolni, mert más ekéje nem volt, 10,000 forint fogsága előtt kiosztott pénzét pedig nem tudta bevenni, mert a kik kikölcsönözték, vagy elszegényedtek, vagy visszaadását megtagadták, sőt egyik reálőtt, midőn kérte. Végezem védbeszédemet. Mielőtt azonban elhallgatnék, engedje meg a t. kir. törvényszék, hogy visszapillantást tegyek a szegedi vár történetére. A t. törvényszék velem együtt tudni fogja, hogy ezen várbeli bűnösök és foglyok csaknem egytől-egyik a töredelmesség és megtérésnek a legkétségtelenebb jeleit adták; előttünk az tény, miként a legirtózatosabb bűnöket elkövetett egyének bűntetteiket bámulatos hősiességnek illő odaadással s megadással nem megvallják, hanem mint Benke József ügyvéd-társam jegyezte meg, és szívem mélyéből vette ki a szót, meggyónják, s a bűntevő gyakorlatban egy sohasem képzelt látvány nyújtatik, miként rablók, gyilkosok, tolvajok bűntetteiket megbánva töredelmesen, elősorolva, vagy meggyónva, a hosszú börtönnek, sőt magának a halálítéletnek is kétségbeejtő lemondással elébe mennek: ezen látvány amily fájdalmas átalában, épen oly vigasztaló reánk magyarokra nézve, mert tény az, hogy ezen megtért bűnösök és töredelmes gyónók csaknem kizárólag a magyarok; ők azok, kik nem rettegve a halált, nem a hosszú börtön éjszakáját, nyugodtan várják a törvényszék kezéből sorsukat, és azon szégyent és szenyfoltot, melyet nemzetüknek vad szilajságuk által okoztak, valóságos megtéréssel vezeklik; el nem fojthatom magamban a szót, habár mondatnék is, hogy meg ne emlékezzem a történetre, hogy mióta fajunk itt Európában megtelepedett, minden intézkedés annak kevesbítését eszközölte. A telepítvények épen úgy, mint a belháborúk mindig a magyart fogyasztották, és értem gr. Széchenyinek nagy fájdalmát és kétségbeesését fajunk sorsa felett, midőn kimondani kénytelen volt, az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni, ha magyar, mert oly kevesen vagyunk. Aztán a halálbüntetés már elvesztette czélját, sem nem rettent el, sem nem javíthat. 269