A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999 (Debrecen, 2000)

Történelem - Zachar József: „A legvitézebb huszár”. Simonyi óbester pályaképe

„békés időben igazságszeretetével, legjobb erkölcsösségével és fáradhatatlan szorgalmával, háborúban pedig pihenést nem ismerő buzgalmával, egészen különös és általánosan elismert bátorságával, kiváló erélyességével és hőslelkű rettenthetetlenségével tüntette ki magát".

55 Az újabb békeidőszak első évében a 6. (Blankenstein) huszárezredet Csehországban pihentették, a Simonyi-svadront Dobrzányban telepítették. Miután a következő évben magyarországi állomásoztatás következett, a Simonyi-svadronnak ezúttal Drégelyt jelölték ki állomáshelyül. Ezt a lehetőséget arra hasznosította hősünk, hogy bárói méltóságra emelését elismertesse a Szabolcs vármegyei közgyűléssel, majd ezt követően megjelent az 1807-es országgyűlésen. Alig tért vissza huszáraihoz, azokat megint áthelyezték, ezúttal Morvaországba, a Simonyi-svadront Boloschitzba. Már 1808-ban újabb áthelyezés következett, ezúttal megint Csehországba, a Simonyi-huszárok a szász határ mentén fekvő Markersdorfba kerültek. Onnan hősünk részben fürdőkúrára Teplitzbe, részben úri mulatozásra Prágába távozott.

56 Ennek az újabb háború kirobbantása vetett véget, az alakulatához visszatért vitézvári Simonyi József báró elsőkapitány 1809. február 24-én indult útnak a gyülekezési helyül kijelölt Saaz felé. Onnan a császári-királyi hadsereg Bajorországba vonult el, hősünk huszáraival április 10-én érkezett be. A Regensburg környékén vívott kisebb-nagyobb ütközetek eredménye visszavonulás lett. Az újabb, ezúttal morvamezei gyülekezés alatt Napóleon ismét elfoglalta Bécset, a Simonyihuszárok pedig újabb kisháborús hőstetteket hajtottak végre. A május 21/22-i asperni csatában azonban, amelyben Károly főherceg végre legyőzte Napóleont, részt vettek a Simonyi-huszárok is. Ezúttal, ezredbeli többi társukkal és más huszárezredbeliekkel együtt azt tudták tanúsítani, hogy csatalovasságként is helyt tudtak állni. A hivatalos jelentésben magát Simonyi kapitányt, aki akkor két svadron élén rohamozott, „a bátrak legbátrabb)ai" közt említették meg.

57 Részt vett a következő nagy Duna-menti összecsapásban, a július 5/6-i wagrami csatában is. Immár négy svadron élén a balszárnyon bevetve, nem sokat tehetett ugyan a francia túlerő ellen, az ezredtörténet szerint mégis „halált megvető bátorsággal" igyekezett a döntő sikert kikényszeríteni. A szörnyű veszteségekkel járó véres harcot tekintve, még sikernek minősíthető, hogy miközben ezredbeli tiszttársai közül öt elesett, három megsebesült, három pedig fogságba esett, ő épen kikerült a csatából, és huszárai nagy részét is ki tudta hozni. Ennek jelentősége hamarosan világossá vált. Miután még a csata estéjén Gaunersdorfba, másnap Mistelbachba, július 8-án Laaba, 9-én Muschau-ba érkezett, ott kapta azt a parancsot, hogy egy zászlóalj gyalogsággal, egy század utásszal és hat ágyúval megerősítve, huszáraival a végsőkig tartsa a Thaya folyón Laa mellett átívelő hidat. Kapott parancs szerint elvonulva, már megszervezte a hídfő védelmét, amikorjúlius 10-én hajnalban felbukkant az ellenséges hadoszlop. Erre ágyúival fergeteges tüzet zúdított rá, majd a tüzelésbe a jól elhelyezett gyalogság is bekapcsolódott. így sikerült az ellenséget megállásra bírnia. A szünetet hősünk erői átcsoportosítására és a híd megerősítésére hasznosította. Az ellenséges oldalon már csak ő maradt huszáraival. Amikor az óriási túlerővel szembeni ellenállás már lehetetlenné vált, felgyújtatta a rőzsével és lőporral megrakatott hidat, majd folytonos tüzelés közepette, és az utolsó pillanatban, amikor Jókai Mór szavaival „aparipák már ágaskodtak, a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzeit a fellobbanó lőporcsóvák szemük közé szórták, a 55 OL, számozatlan, Wartensleben gróf ezredes: Zeugnis, Nagytapolcsány, 1807. ápr. 20., közli: NAGY Géza, 363. 56 NAGY Géza, 363. 57 Az idézet helye: THÜRHEIM, II. k. 151., vö.: NAGY Pál, 110. skk., NAGY Géza, 364. 191