A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

történetiség és az aktualitás kapcsolatának fontosságáról beszélt, mint ami megkerülhetetlen kér­dés minden humán tudomány, így az irodalomtudomány, s ezen belül az irodalmi muzeológia számára is. A kiállítás egyrészt bemutatja Herder személyiségét, műveit és korabeli hatását, más­részt pedig a jelenkor kérdéseihez való kapcsolódásra is törekszik. Látszólag a múlthoz fordulás hermeneutikai aktusáról van szó, ami minden múzeum fő kulturális tevékenységének tekinthető. De hamarosan lelepleződik, hogy e kapcsolat nem egyéb ideológiai rövidzárlatnál. Kiderül ugya­nis, hogy nem a hagyomány és a jelen dialógusáról van szó, hanem az aktuális kultúrpolitika által uralt beszélgetésről. Az akkori NDK-beli politika legitimációjának eszközévé degradálták Herdert és kiragadott gondolatait. A kiállítás szerint ugyanis Herder humanizmus-eszméje a kolonializmus és a rabszolgaság elleni mai küzdelemben nyerheti el valódi jelentését. Vagyis Herder gondolatai csak a szocializmusban valósulhatnak meg. Herder jelentősége és nagysága így bizonyítja az ak­kori politikai berendezkedés igazságát és jogosultságát. (DIDIER 1980) A fentiek talán jól bizo­nyítják azt, hogy a posztszemiotikai szubjektum-felfogások tanulságai jól hasznosíthatók a kul­tusz természetrajzának, ideológiai vonásainak vizsgálatához. Egymástól való távolságuk nem oly végletes, mint ahogy hinni lehetett. Végül az eddig mondottak az irodalmi múzeumok és emlékhelyek jövőjének kérdését is fel­vetik. A irodalmi muzeológusoknak újra kell gondolni az irodalom és az életrajz kapcsolatát, pontosabban azt, hogy az irodalmi kommunikációban mi lehet a szerepe az alkotói személyiséget középpontba állító, az élet és az életmű egységére építő múzeumnak és az emlékhelynek. Az vilá­gos, hogy az alkotói életút és sors, illetve az ehhez kapcsolódó tárgyak, relikviák alkotják a kul­tuszhelyek alapzatát. Erre utal az is, hogy az eddig említett kultuszokra ironikusan rájátszó szom­bathelyi Joyce-kultusz alapzata is fiktív életrajzi motívum, az ír regényíró helyi kötődése. Bár iro­nikus játék, de azt is bizonyítja, hogy az életrajzi szál minden irodalmi kultusz alapja. (Békés 1998) 29 Ugyanakkor az is evidensnek tűnik, hogy a hatás eléréséhez ma már nem hagyatkozhat­nak pusztán az autentikus tárgyak beszédére. Ezek ugyanis a kultuszban és a kultusz áltál élő szélesebb közösséget feltételeznek. A beavatottság szintén csak a laikusok szélesebb körével szemben létezhet. Ugyanígy kérdéses az is, hogy egy didaktikus program szerint felépülő kiállítás ki tud-e valamilyen hatást váltani a mai látogatókból. S egyáltalán létezik-e ma még irodalmi kultusz? Beszélhetünk-e ma még akár csak Petőfi kultuszáról is? Vagy Csokonaiéról, Adyéról? Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc műveinek felértékelődése vajon azt is jelenti-e, hogy emlékhe­lyeikre ezrével zarándokolnak az irodalomszeretők? Azzal párhuzamosan, ahogy az irodalom ná­lunk is egyre inkább autopoetikus rendszerként működik, csökkent a hagyományos irodalmi kul­tusz társadalmi bázisa. Minél inkább csökkent az irodalom nemzeti és társadalmi szerepe, annál inkább csökkent a kultuszok társadalmi hatóköre. Az irodalom hőseit a szélesebb közönség köré­ben mára új, nem irodalmi hősök váltották fel. Mindez azt jelenti tehát, hogy az irodalmi kultusz­helyek idejemúlttá, fölöslegessé váltak? Jövőjük attól függ, hogy dialógusképessé tudjuk-e tenni őket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a látogatókat nemcsak elfelejtett adatokkal és autentikus tárgyakkal ütköztetjük, mert ezekkel szemben nincs más lehetőségük mint a rekapituláció (BARTHEL 1989, 11.), hanem olyan elbeszélés által szólaltatjuk meg a kiállítási tárgyakat, amely elbeszélés nem definiálja egyértelműen jelentésüket, de jelzi a jelentésadás-jelentésnyerés szüksé­gességét. Az ideális az lenne, amit Susanne Lange-Greve írt le könyvében, hogy maga is kiállítás is többjelentésű elbeszélés, műalkotás legyen, vagyis az irodalomtörténeti kiállítást formáljuk át irodalmi, esztétikai hatású kiállítássá, ami egyéni jelentések létrehozására ösztönözné a látogató­kat. Ez lenne az imént említett ingamozgás két végpontja által behatárolt köztes hely. Jelentést te­29 Dr. Virágh Endre: Virágh Rudolf- egy elfeledett magyar hős (Közreadja BÉKÉS Pál). Holmi, 1998. 9. 549

Next

/
Thumbnails
Contents