A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művelődés- és irodalomtörténet - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, társadalom, múzeum

benne megnyilatkozó közös tudásban való felolvadásra hívja a befogadót, ugyanúgy idegen az irodalmi kiállításoktól és az emlékhelyektől is. Mindezek akkor válnak világosabbá, ha megvizsgáljuk, hogyan jelennek meg a tárgyak és egyben maga az irodalom is e kiállításokon. Az irodalmi emlékhelyek és kiállítások központi tárgyai a relikviák, melyek a kultuszban világi ereklyeként jelennek meg. (DÁVIDHÁZI 1989, KALLA 1994) Részben épp a tárgyak ereklyeként való felfogása köti az irodalmi kiállításokat a múzeum egyik őséhez a szentélyhez. E folytonosságban sokat mondóan mutatkozik meg a kultusz természete. Ahogy a szentélybe ide is a beavatódás reményében jönnek a látogatók, amit elsősorban azok a tárgyak tesznek lehetővé, melyek magukon viselik a kultusz hősének érintését, s a vele való közvetlen érintkezés lehetőségével biztatnak. Az irodalmi kiállítások relikviái abban térnek el más múzeumi ágak kiállítási tárgyaitól, hogy a szentként tisztelt személy misztikus jelenlétét és csodáját ígérik, vagyis ha nem is eredeti funkciójukban, de nem is esztétikai értékkel bíró tárgyként jelennek meg, legfeljebb csak funkciót váltanak: köznapi, praktikus értelmüket elvesztve misztikus, spirituális közvetítő eszközzé válnak. A többi múzeumi ág kiállításai általában azokat tárgyakat is az esztétikai elkülönülés jegyében mutatják be, amelyek egy korábbi és/vagy múzeumon kívüli életformában elsősorban funkcionális értékkel rendelkeztek. Az esztétikai elkülönülés folyamata a XIX. századra valamennyi művészeti ágban végbe ment és tudatosult, s ez jelentősen rányomta a bélyegét a múzeumi kiállításokra is. Ennek következtében a különböző használati tárgyak eredeti funkciójuktól elkülönítve nyernek esztétikai jelentőséget, s a tárgyak annak az életformának az eltűnésével, amelyhez eredetileg tartoztak, műalkotássá válhatnak, ahogy erre Arthur C. Danto például az uralkodói portrék kapcsán rámutatott. (DANTO 1997, 207.) Az irodalmi emlékhelyeken és kiállításokon viszont a beavatódás elsősorban nem az esztétikai élvezeten keresztül történik. S nemcsak a tárgyak imént említett misztikus közvetítő szerepe miatt nem, hanem azért sem, mert a kultuszkiállítások célja általában nem az életmű esztétikai értékeinek vagy az egyes művek esztétikai hatásának bemutatása, már csak azért sem, mert e kiállítások centrumában nem közvetlenül az irodalom vagy az irodalmiság áll, hanem ezek anyagi hordozói (könyvek, ábrázolások, kéziratok stb.) és körülményei (kiadások, személyes tárgyak, család, barátok stb.). S ami legalább ilyen fontos, hogy az irodalmi kultuszhoz mindig több kell mint a művészi teljesítmény. S ennek a "több"-nek a tematizálása elengedhetetlen a kultuszkiállításoknál. (PRAZNOVSZKY 1998, 22.) A Petőfi Ház első kiállítása lényegében rendezetlenül tárta gyűjteményét a látogatók elé, nem volt más mint "tárgyaknak, könyveknek, kéziratoknak »ömlesztett« felsorakoztatása" (BOTKA 1988, 8.). így elsőre leginkább a múzeum másik ősére a kincstárra

19 emlékeztethet bennünket. Ez a rendezetlenség nem szorul mentegetésre (BOTKA uo.), hisz célja bevallottan nem a tanítás, hanem e gazdagság megmutatásával és szentségként való kezelésével a beavatáshoz szükséges áhítat felkeltése, vagyis nem elsődlegesen valami didaktikusán is bemutatható értelem prezentációjáról van szó. Egyszerre van ugyanis túl és innen ezen az értelemen, túl amennyiben már feltételez valami tudást, s innen amennyiben csak egy magasabb rendű tudás küszöbe, de e magasabb rendű tudás sem értelmezés, hanem sokkal inkább megvilágosodás vagy részesedés útján prezentálódik, válik jelenvalóvá. E köztes helyzet meglátásakor tűnik elő újra a múzeum másik őse, a szentély. Eszerint a múzeum, a Petőfi Ház lényegében templom, s ha valamit tanít, akkor sem a kiállított tárgyakról, de nem is Petőfiről, hanem általuk, továbbá nem az értelemre, hanem az érzelmekre és a hitre hat. Amikor külső építészeti megjelenésével is (más esetben a hely eredetiségének kieme18 A magyarországi irodalmi kultusz kezdeteikor a relikviák "szélesebb körben és megközelítésban jelentek meg: általában a nemzet értékeit jelentő, a földből előkerült régészeti leletek, kallódó értékek sorában". PRAZNOVSZKY: 1998, 37. 538