A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Művészettörténet, Iparművészet - Hegedűs János: A középkori számszeríjak öves felhúzókészletei

18. ábra. Az ismertetett felhúzók használatát mutatja (a szerző rajza) A kérdésekre a választ a vektorábrák megszerkesztésével kerestem. Már a kiinduló adatok is sok bizonytalanságot hordoznak magukban. Az alapvetően befolyásoló tényező az ív csavaró igénybevétellel szembeni ellenállása, ami a hajlítás síkjától eltérő irányú erő következtében lép fel. Acélív esetén ez az ellenállás a szelvény geometriájából következően igen nagy, tehát elhanyagolható, szaruívnél azonban még megítélni sem igen lehet, így a húzóerő támadáspontját csak találgatni lehetett. Nem számoltam a húzóelem megnyúlásával. A futóág bekötésének helye a terhelés hatására változik, ezzel sem számoltam. így a rajzos modell csak jól közelítheti a valóságot, de a felmerülő kérdésekre megadja a választ, a módszer használható. Egyúttal rávilágít egy pár, az alkalmazást támogató megoldásra, ezek a horog eltávolodását csökkentik, ezzel biztosítják a beakaszthatóságot. Ilyen a heveder rögzítése a horogtagon, ez a felhúzóerő hatásvonalától a lehető legtávolabb került, az így keletkező nyomaték azt a törzs felé kényszeríti. Az állócsiga felhúzás közben nem emelkedhet el a törzstől, ezt az akasztótüske és a furatok megfelelő kialakításával érték el úgy, hogy az akasztótag nyélrésze a terhelés hatására ráfeszült a törzs felső síkjára. (Merevnek kellett lennie, hogy az elhúzó erőnek ellenálljon). A fenti használat csak egy korlátozott tartományban alkalmazható, melyet egyrészt a kiindulásnál a húzóelem feszessége, másrészt a beakaszthatóság határol. Ebből következik, hogy a megfelelő törzs-hossz megválasztása és a húzóelem pontos beállítása a lövészhez nagyon fontos volt. A felezöcsigás felhúzók még némi tartalékkal is rendelkeznek, így az egy lépésben elérhető feszítési magasság a fenti méretnél (36-39 mm) nagyobb lehetett, cca. 45-55 mm. Ezeknél még előfordult csatos állítás, a harmadolókat ábrázoló képeken ennek már nyomát sem találjuk, ennek valószínű oka az, hogy azt varrással oldották meg, a csat nem biztosította volna a szükséges pontosságot. Ezért nem lehetnek alkalmasak erre a lyuksor közbenső lyukai sem. (Az állítás túl durva, cca. ± 55 mm lenne a csípőn hordott övnél mérve). A beállítás másik célja, hogy a törzs végének maximális eltolása mellett az álló és futóág közötti szög a jó áttételi viszony érdekében hegyesszög maradjon. Ezt célozza a nagyszebeni típusú számszeríjak szűk kengyele is, ezzel a törzs, mint egykarú emelő forgáspontja távolabbra került, a hegyesszög tartomány így megnőtt. A fentiekből következik, hogy az átlagosnál magasabb lövészek előnyös helyzetben voltak társaikhoz képest, mivel az általuk használt hosszabb számszeríjtörzs a felhúzásnál jobb áttételi viszonyt eredményezett. A negyedelő felhúzót pedig már csak kimondottan langaléta termetű íjász tudta kényelmesen kezelni. Pár szót a fenti használat egyetlen bizonyítékáról. A Josef Alm könyvéből származó fényképen egy, a Löffelholz metszeten ábrázolttal megegyező harmadoló csigasoros horogtagot láthatunk. A csigakerekeket egy négyágú kosárszerű képződmény veszi körül. A kosár szerepe kettős, egyrészt a zsinórt tartja a tárcsa hornyában, másrészt, és ez a fontosabb, a röviden csapágyazott csigakerekek elbillenését akadályozza meg. Megfigyelhető, hogy a kosárnak a felhúzáskor a lövész felé néző ága jóval hosszabb, mint a többi, és ez az ág a szvasztikához hasonlóan, derékszögben le van hajlítva. Véletlen elgörbülésről nem lehet szó, ha képzeletben visszahajlítjuk, túl446