A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Néprajz - Vajda Mária: „Amely férfinak az arany szeget megkötik” (Szexuális szokások a magyar néphagyományban)

1707-ben Nagy István ifjú nemes, Péterfalván /Ugocsa megye/ az egyik tanú szerint arról panaszkodott, hogy Lakatos Erzsók megköté, „ ő miatta nyomorék, mert ha a házában megyén Lakatos Erzsóknak, mindjárt felmered az monya, kész mindenre, de mihelt házábul kimegyen, minden férfisága elmúlik, megoldja gatyáját, de nem huddozhatik, azután is rosszul lévén." Az ügy hátteréhez tartozik még néhány dolognak az ismerete. Nagy István vallomásában elmondja, hogy „igen féltvén Lakatos Erzsók más nőstény személyektől ez fatenst /akkori időben peniglen Ungvári nevű ura lévén/, hogy nem járt akaratján, igen haragúit rá, ezfatensre; egykor templom kerítésében összetalálkozván az fatenssel Lakatos Erzsók megmohokta /így!/ magát; azután annyira volt azfatens, a nagy nyavalyája miatt megbomlott természetiben, azótátul fogva indítódon nya89 valyája..." Megerősíti és teljesebbé teszi a rontás okát és hátterét, s tulajdonképpen a rontó viszonyát megrontójához az a tanúvallomás, mely szerint Lakatos Erzsók azt mondta „[...] hogyha úgy mond engemet akarsz szeretni, mást nállamon kívül ne szeress, mert bizony nem világétasz többé. 1715-ben vallja Nagy Mihályné boszorkánysággal vádolt személy ellen, a vallomástevés idején 22 éves Takács István: „ egykor éjszakának idején istállóba fekszem: Nagy Mihályné csak élőmbe áll, azt mondja: miveld meg nekem Takács István. Arra azt mondom: eb mivelje, eb a lelked. Azzal csak elmegyen: mind azóta kemény férfiságom nincsen." A „rontás" idején még fiatalabb korban lévő legény minden bizonnyal a számára szokatlan szituációban, a hirtelen jött szexuális felkínálkozástól, a boszorkányos hírű, éjszakai kódorgó asszonytól megijjedve, pszichés 92 gátlás következtében veszthette el erekciós képességét. Az 1716-ban Dobozon lefolytatott eljárás során Sánta Mátyásné, a boszorkányhad fejének tartott asszony terhelő vallomást tett többek között Kis Istvánnéra is, akiről aztán azt vallotta az egyik tanú, hogy „[...] Kiss Istvánné mondott miért nem külditek haza az Apjához a Kis László feleségét, mert sohasem lészen néki férfisága. Enis kérdeztem Kis Istvánnétól ugy ki vesztette volna meg az Én bátyámat, elmondta Kis Istvánné Bizony Sántáné, hogy ütet el nem vötte. KOMAROMY 1910,214 KOMÁROM Y 1910,216. KOMAROMY 1910, 215.; Emiatt a Lakatos Erzsók miatt egyébként az ifjú nemes, Lakatos Miklós sem lakhatott két hónap eltelte után a feleségével, őt gyanúsították a fatensek az elhidegítés miatt. Lakatos Erzsók ugyan nem tudott segíteni, de teljesen racionális, jó pszichológiai érzékről tanúskodó véleménnyel volt az ügyről: „eddig vagy szerettétek egymást, vagy nem, de pünköstig szeretitek egymást, jobban lesz dolgotok, mert az ilyen ifjú, a kinek most serkedezik a bajusza, csak kevés ideig kell a felesége néki; azután nem." ( KOMAROMY 1910,216. KOMAROMY 1910, 265. Gyakran a boszorkányság mellett a kurvaság, paráznaság vádjával is terhelve kerültek bíróság elé bizonyos nőszemélyek.A boszorkányok erkölcsi életéről L.: SCHRÄM 1982, III. 31-33.; KRISTÓF 1990, 456461.; KRISTÓF 1998, 132-142.; Szenti T., 1994.; Kiemelkedik a perbe fogottak közül nemes Ravasz Szabó Pál özvegye, Herczegh Kata Miskolcon /akit már elítéltek egy alkalommal paráznasága miatt/, a városbeli és környéki legények összeszámlálták egymás között, hányukkal volt már viszonya, találtak „circiter 163 legényeket". SCHRÄM 1970, I. 135. A vádolt személyek parázna életük gyakorlásához szerelmi kuruzslásokat is igénybevettek. Amelyik férfi nem fogadta el szexuális közeledésüket - a boszorkányperek tanúsága szerint - a nemi képességük megrontásával, vagy egyéb nyavalyák okozásával torolták meg. Egy hegyközpályi /Bihar m./ boszorkányról tudni vélik a tanúk, hogy az egyik legénynek mondta volna, háljon vele, de az szabódott, hogy „én nem tudok veled hálni"; s bár az asszony felajánlotta, hogy „te megtanítlak én", de hogy a legény nem volt hajlandó rá, s megállott a vizelete. (KOMAROMY 1910, 304) CSÁKABONYI 1960, 15. Újraközölve: KLANICZAY-KRISTÓF-PÓCS 1989, I. 72. 370