A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-1998 (Debrecen, 1999)

Történelem - Módy György: Nyugat-Bihar és Dél-Szabolcs települései a XIV. században

Szolnok felé. A Debrecenből induló nagy út Szoboszlónál kapcsolódott ehhez az országos úthoz. Nádudvarnál csatlakozott, a vámos és reves Szomajomon majd Zámon keresztül az Ohatig tartó összekötő út. A kelet-nyugati sóutat kötötte ez az út, a Tiszával párhuzamosan haladó északi-déli úttal, melynek Ohat és Miskolc közötti részét 1322-ben említik. Fontos volt az Egyek - Ohat Csege - Polgár út Lök felé, valamint a Debrecenből kiinduló a Tócó mellett haladó út Szentgyörgy-Macs, Zelemér, Böszörmény, Vid, Nánás és Dorog érintésével Tokaj /Himesudvar/ felé. /Mike/Pércsen a vámos Bolcshidán, Csekehidán és Orodon keresztül vitt az út Szeghalom felé. Debrecenből pedig Halápon és a vámos Peresen át Nyírbátorba. Debrecen tehát Bihar megye északnyugati részének úthálózati központja. A településhálózat korábbi ismertetése kiegészítéseként most szólunk arról, hogy területünkön a falvak népességének számát csökkentette az 1340-es évek végén Európa más országaival egy időben Magyarországon is fellépett nagy járvány^ Ez több esetben a falu életét is megszüntette, és a század harmadában még újból többször pusztított. Ugyancsak a falvak számának csökkenését eredményezte a mezővárosi fejlődés második nagy szakasza. Ez hozta magával a szűk határon, kedvezőtlenebb gazdálkodási körülmények között élő és erőtlenebb népességű kis települések elnéptelenedését. Részben maguktól költöztek el lakóik, részben földesuraik telepítették át jobbágynépüket másik falujukba. Látni fogjuk, hogy Debrecen és még néhány fejlettebb központ milyen népesség elszívó hatást gyakorolt az 1370-1410 közötti évtizedekben. Ezzel a folyamattal ellentétesen, de tulajdonképpen azt kiegészítve a XIV. század közepén, sőt a végén is több új kis település jelent meg, melyek többnyire prédium megjelölést kaptak forrásaikban. Bizonyos analógiával korai majoroknak tekinthetők, ahol legtöbbször csak 6-8 család élt. Ezek gazdálkodásában 39 a legfontosabb az, hogy a föld művelése nem jobbágytelek rendszerben .történt. Néhány birtokmegosztásról szóló oklevélből bizonyos következtetéseket vonhatunk le falvaink szerkezetére vonatkozóan. Korábban is ismert adatok, de elsősorban saját kutatásai alapján Szabó István foglalta rendszerbe az írott emlékekből középkori falvaink képére kielemezhető vonásokat. Megállapítja, hogy a szabályos alaprajzú falvak lényegében azok, melyek településrendjét az utca vagy utcarendszer határozza meg. A XIV. században gyakran előfordulnak egysoros utcák /vicus simplex/, ez még a falvak fejlődésének kezdeti szakaszára utal. Szomajom nyilván kerített belső telkei ilyen utcás rendet mutatnak, ahol az utcának /piatea illetve vicus/ még csak az egyik oldala épült be házakkal. A szabolcsi Korpádon viszont a falu közepén húzódó utca mindkét oldalán állottak házak /utraque pars vici/. A jobbágy házát Szomajomban a "domus" szóval, a szabolcsi Kötelesen pedig a házas belső telket "curia" szóval jelölték. A curia ugyan alapvetően nemesi udvarházat jelöl a forrásokban, de ismerünk olyan okleveleket, ahol a jobbágytelket jelentette. A XIV. század második felében Debrecen fejlődése tovább tartott. Gazdasági jelentősége elsősorban posztó- és bőriparával, árutermelő mezőgazdaságával fél évszázada jóval túl haladta a tatárjárás után kis mezővárosi szintre visszaesett Bihar városét és kezdte megközelíteni Váradét. A Debreceni Dózsa fiai által kért és a király által 1361-ben megadott mezővárosi szabadalomlevél tulajdonképpen egy három évtizedes fejlődés eredményét jogilag szentesítette. Balogh István jogosan tételezte fel, hogy az 1280-1290-es években a még viszonylag szűk határon gazdálkodó 39 SZABÓI. 1966.50. 40 SZABÓ I. 1969. 9,15-16. - Igen alapos megfontolások után írta, hogy a középkori falurendszerünkben döntő szerephez jutott szabályos alaprajzú falvak terminológiájában nem lehet egyenlőnek tekinteni az utcás vagy soros falvakat az ún. szalagtelkes falvakkal. Igen sok középkori falunk utcarendszert mutat, tehát szabályos alaprajzú, de mégsem szalagtelkes. SZABÓ I. 1969. 13, 131, 134. 41 MÓDY 1975. 89, 92-93. 232