A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Néprajz - Vajda Mária: A régi lakodalmak egyik fontos mozzanatáról: a menyasszonyfektetésről

vótam, hogy milyen az. Na de oszt egyszer megunta az uram a kérelmet, elkezdett káromkodni, hogy - bassza meg ez is, meg az is, ha nem jössz - oszt hozzá kezdett őtözni. Akkor meg mán megijjedtem, hogy engem megöl a szígyen, ha még itt tanál hagyni. Bizony dühibe hozzáfogott őtözni. Otán meg oszt én kezdtem el ríni. De akkor is rámtámadt, hogy mit virnyákolok itt. Hát oszt csak lefeküdtem, ű meg nekem esett. Fájt nagyon, vérzettem, de nem mertem mán szólni neki, mer fütem, hogy megint legorombít}^

2 Berényi Andrásné: Nagy Rozália a nevem című önéletrajzi írásában így vall asszonnyá válásáról: Jaj nekem, le kell feküdni, mennyi terveket szőttem, hogy szököm meg ez elől, és most itt vagyok evvel a vadidegen emberrel egy szobában, aki annyira unszol, feküdjünk le, reggel fel kell kelni. Olyan erőszakos, már ki se tudok bújni a karjából, és húzza le rólam a ruhát. Hiába lökdösöm, magam is le tudok vetkőzni, azt akarja, én a falnál feküdjek, nem, inkább le sem fekszem és könyörgök ne nyúljon hozzám, nekem imádkozni kell! Elköpte a lámpát, egy darabig még huzalkodok vele, de olyan erős, úgy letepert, és olyan fájdalmat érzek. Hangosan sikoltozok, és most már nem vagyok szűz, megtörtént az, amitől évekig örökös aggodalomban éltem és sok keserű órát szenvedtem."*

97. Megelevenítő érzékletességgel számol be nászéjszakája lidérces élményeiről Győri Klára széki parasztasszony is, mely egész házaséletére rányomta bélyegét: „Na, most mi legyen? Most jött a legnehezebb, hogy vetkőzzek, s jaj, jaj, még másféle is, s szégyenlés. Mi legyen? Hát a vőlegényt lehet megverte a sok istenáldja az üvegből, én kimegyek a pitarba, ott a sötétbe levetközem, szépen a karomra szedem ruháim, s most ingbe-pendelybe várnám, jöjjön ki utánam. Nem jön. En fázom, hideg volt kiint levetkőzve. Nagy szégyellve benyitok, hát ott bóbiskol, gyökönt az ágy szélén. Na, örvendek én, haha elmúlik a harc. Elótom a lámpát, s valahogy lassan elkucorgálok, s el is alszom. Örvendek, hogy alszik, mindjárt kipillan a szemem: »Na keljek én hamar, mert olyan minden, mint egy csatatér, ott a sok mosatlan; gyújtsak tüzet; tegyek mosogatóvizet. Szedjek itt rendbe, mert csak énrám vár itt minden dolog...« Csúszók, mint egy félős macska, ne vegyen észre. Supp! Leesek. De nagyon tűröm, hallgatok. Akarok felállni, nem tudok. Akarok lépni, nem tudok. Fogódzkodva a bútorokhoz, térden... Nem tudok. Áldott jó Isten! Megijedek szörnyen: mi lesz velem? Hát milyen szépen sikerült a lefekvésem, milyen szép csendbe volt az a kis alvás, s én ettül is megnyomorodtam. Mi lesz velem, ha nem tudom kivonni magam a nagy feladattól?! Sírva csúszkálok, félek, ne ébredjen meg. Na oszt fél óra elteitivei kezdek lábra állni, de sántikálva, de félek, hogy jő valaki: s mit mond, vagy mit gondol? Pedig Győri Klára számos udvarlója, kérője ellenére, s szülei ellenzésével dacolva választotta férjéül a kétgyermekes özvegyembert, mert ahogy nem kis öniróniával vallotta, 8 éves kora óta nagyon vágyott annak nagy, magas házába. A kívülről látott vagyon belülről azonban nagy fokú testi-lelki igénytelenséget, durvaságot, közönségességet takart. Már javában mosogatok, mikor az új ember megébred: - Hát mia, mért kőttélfel? Gyere, feküdj vissza [...] Na, felül, köhög, prüsszög, foly a taknya-nyála, amint köhög, rotyog. Áldott jó isten! 192 Vajda M, 1988.84-85. 193 Berényi Andrásné, 1975. i. m. 173. 336