A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995-1996 (Debrecen, 1998)

Néprajz - Nagy Ibolya: Fényképhasználat a hajdúszoboszlói parasztság körében

Ezek a képek az alkalom megörökítésén túl az egyén olymértékű önazonosságát is visszatükrözték, hogy vállalható, sőt kívánt volt a közösségi megmérettetés, a képeknek a fényképész kirakatába való kitétele a „hadd nézzék!" elve alapján. Mindehhez a fényképésznek is jónak kellett lennie, mesterségbeli tudásával szolgálnia kellett, sőt eléje kellett mennie ennek az elvárásnak. A fényképész nemcsak a puszta technikai tudással bírt, de letéteményese volt az egyéni, s így a közízlésnek is. Hiszen a Petrányiak műterméből kikerülő képek - s most vonatkoztassunk el a szabadban készült, mai szóhasználattal riporteri képektől - egyik fél elvárása szerint sem a realista, természetazonos fényképezési modorban készültek. Mert mi volt a jó kép? Egykori segédjük szakmai megjegyzése: „a fényképészet a hiúságra épül". A visszaemlékezők megfogalmazásában: „ ...ha azonos vót a személlyel. Amék szíp vót, tiszta vót, és azonos vót az illetőnek a valóságos kinízetivel. Mer' ügyi vannak azok a torz kípek, olyan torzul níz ki valaki, mint az őserdőbeli. Ha azonos vót, akkor azt afen'kípet látta, akar azt az illetőt ílőbe. Vót aki úgy vót, egy kicsit gyalujjík rajta, nem szerette, olyan torz az arca. De áztat megcsinálta Petrányiné maga! Hogy ne nízzen ki olyan öregnek - A jó kép az, amelyik visszaadta azt az arcot. Meg sok valaki nem volt megelégedve, mert azt mondta, hogy nem jó. Volt olyan valaki aki azt mondta amikor nem dolgozták ki annyira a képet és ha véletlen valami halvány, sötétebb kis fény látszott rajta, már akkor azt mondták, hogy nem jó, nem tökéletes. Sima bőr, azt tartották a legjobbnak. De például nekem nem az volt a legjobb... Nekem is volt egy kis barátnőm, az is soha nem volt megelégedve, mint egy álarc olyannak kellett lennie mindig a fényképjeinek... " Tehát a retusálás kívánt, sőt elvárt volt s utólag „visszanézve" a fotót sem kelt ellenérzést: retusált egy kicsit igen, látszik rajta, hogy olyan hirtelen árnyékosabb a nyaknál"... - hangzott el egy esküvői képről. E szempontból tanulságos egy másik beszélgetésrészlet is: az esküvői kép után azt a fotót néztük, ahol gyermekével van együtt a fiatalasszony, hogy a képet küldhesse ki a frontra. Arcáról, a két képet önkéntelenül is összehasonlítva így beszélt: „ ... itt nem úgy nézek ki. Mán ott öregebb vagyok. Pedig nem sokkal vagyok... " (Mint már föntebb is idéztem, a retusálás mellett a képfestéssel - tehát a pozitívra való rászínezéssel - is lehetett utólag „korrigálni" az arcot-képet. Ez is nagyon ment, egy képet szinte mindig kifestettek a megrendeltek közül.) Az illúzióhoz hozzátartozott a kellék, a háttér és a póz is. Petrányiak is tartottak a műteremben művirág csokrot, gallért, brosstűt, karmantyút, kesztyűt, könyvet, teniszütőt (!) - ezt gyermeknek - többféle széket, asztalkát stb. Ilyen modorban készültek azok a képek, ahol pl. hagyományos viseletben áll a legény, kezében meggyújtott cigaretta füstöl, a lábánál pedig plüsskutya áll. (9. kép) A hátteret lehetett fóliával - kemény, színtelen műanyag lap - utólag, a negatív alá téve fölvinni, vele felhőszerű, rácsozatos stb. hatást lehetett elérni; de volt Petrányiaknak meszelt háttérfüggönyük is, mellé állva olyan volt a benyomás, mintha egy szép függöny mögül jönne ki a leány, akár egy színésznő. A vizsgált időszakban a fénykép a fiatalok között szerelmi ajándék is volt, komoly kapcsolathoz a fényképcsere is hozzátartozott, a hátulján magyarnótás, az ajándék céljával ellentétes hangú versezettel is akár. Például: „Hogyha majd idővel nagyon boldog lennél / Engemet a szívedből örökre kivetnél / Vedd elő a fényképemet / Tekints rá e lapra / Eszedbe jut talán akkor / Ki e pár sort írta Névnapjára emlékül Lidikének 1935. II. 10. " 297