A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Természettudomány - Sándor István–Dudás Miklós: Nappali ragadozómadár-fajok állománynagyságának alakulása 1976–1984 között Hajdú-Bihar megyében

Összefoglalás A vizsgált élőhelyek az elmúlt ötven év alatt fajszám és egyedszám tekintetében is gyorsan szegényedtek. A kutatás feltárta, hogy messze elmarad a fajdiverzitás a 20-as, 30-as évekétől, s még jobban a múltszázadi-ragadozómadár „bőséghez" viszonyítva. A századfordulóról Lovassy Sándor (1928): A ragadozómadarak fészkelésbeli elterjedésének változása a magyar Alföldön az utolsó száz év alatt — Kócsag, I. évf. 1. sz. p. 510—515. és a 30-as, 40-es évekből Nagy Jenő (1936): Az erdő madárvilága — Debrecen, 1—103, képekkel, valamint Sátori József (1942): A törpesas fészkelése Halápon — Aquila, 46—49. évf. p. 462+493-494 fennmaradt munkákból kitűnik, hogy a térségből milyen fajok tűntek el, mint fészkelők (vöröskánya, törpesas, békászó sas, kígyászölyv, kerecsensólyommal). A fent említett fajok teljesen, míg a barnakánya erősen visszaszorult. A Debreceni Nagyerdőben a 60-as évek elején még hat pár költött, de a 70-es évek végére teljesen eltűntek. A kiüresedett élőhelyeket ezután kultúrtűrőbb fajok (egerészölyv, galambász héja) foglalták el. A fajösszetételben történt változások egy olyan jelenségre hívták fel a figyelmünket, amely általánosan veszélyezteti az alföldi maradványerdők élővilágát: s ez a fauna elszegényesedésének folyamata, amely már — sajnos — erősen túlhaladt a kezdeti szakaszon. Az erdők összterülete lényegesen nem változott, de az idős, háborítatlan, fészkelésre alkalmas erdőrészek állománya egyre csökkent. A kabasólyom, a vörös- és kékvércse fészkelőállományok elterjedésének visszahúzódását siettette a jó fészeképítő, de dúvadnak minősített fajok (dolmányos varjú, vetési varjú, szarka) — injektált tojással és lőfegyverrel történő — módszeres gyérítése. (Az Ohati erdő híres kékvércseállománya a vetésivarjú-kolónia megszűnte után még rövid ideig létezett — amíg a varjúfészkek le nem pusztultak.) Napjaink sok jeles etológusa állítja, hogy a ragadozó és a zsákmánya között érzékeny „szimbiózis"-jellegű kapcsolat áll fenn. A ragadozóknak csak részben van egyedsűrűség-szabályozó szerepe. Létük inkább állandó környezeti nyomásnak tekinthető, amely folyamatosan kondicionálja a zsákmányfajt. (Az egyes prédaállatfajok túlszaporodásánál a ragadozó jelenléte további állandó stresszhatást eredményez, ez pedig mintegy közvetett állományszabályozóként jelentkezik.) A vadászható fajok túlszaporítása (mesterségesen nevelt fácánkibocsátás) komoly „természetszennyezésnek" tekinthető; s ez olyan természetellenes állapotot eredményez, amelynek hatására abban a térségben feldúsulnak (lokálisan) az egyes ragadozómadár-fajok — különösen az Alföldön. Az ilyen körülmények között gyűjtött adatok téves következtetések levonásához vezethetnek a mennyiségi megítélésben, különösen a fészkelőállomány tekintetében. A civilizáció térhódításának szinte törvényszerű következménye a környezet átalakítása, mely az önszabályozó ökológiai rendszerek súlyos degradálódását eredményezi! A környezet- és természetvédelem erőfeszítéseinek következménye, hogy lassítani, illetve megállítani próbálja e folyamatokat. A totális hatású peszticidek (DDT, sztrichnin, stb.) használatának betiltatása, a ragadozómadárfajok törvényes védelme, védett területek létesítése, fenntartása már eddig is kedvezően hatott néhány faj állományalakulására. Elsősorban fokozottan védett fajoknál tapasztaltuk, hogy a 60-as évek végén elért mélypont után lassú növekedést, ill. stagnálást mutatnak (barnakánya, kerecsensólyom, parlagi sas, stb.). Az általunk vizsgált időszakban lényegesen nem változtak az éves megfigyelési adatok, ill. a rendelkezésünkre álló irodalmi adatokkal összehasonlítva a fentiekben vázolt állományváltozási tendenciát tudtuk megállapítani. 28