A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

Az 1960-as évekre a hivatalos kultúrpolitika is kezdte elhanyagolni a „népművészet" mindenáron való szorgalmazását. A kialakult termelési-, értékesítési szervezet mindinkább önállósult, s a piaci törvényszerűségek kezdtek érvényesülni. A szakmai zsűrik előtérbe kerülésével azonban a népi iparművészeti termékek színvonala kezdett emelkedni. AZ „ÚJ FOLKLÓR HULLÁM" (1957—1980) A tisztulási folyamat már kb. 1960-tól megfigyelhető. Ekkortól indulnak komolyabb szakmai tanfolyamok, továbbképzések, s mind hozzáférhetőbb lesz a szépen gyarapodó szakirodalom is. Fő mozgatóerő azonban a hozzánk is „begyűrűző", úgynevezett „új folklór hullám" lett. A néphagyományok iránti érdeklődés Európa több országában már az 1950-es évek végén megfigyelhető. Nálunk a Magyar Televízió első, 1969-ben meghirdetett „Röpülj páva" vetélkedője során robbant ki az érdeklődés, mégpedig olyan elementáris erővel, mely magukat a rendezőket is meglepte. (Ez részben a kiváló műsorvezető Vass Lajosnak is köszönhető!) A „Röpülj páva" kísérőjelenségeként óriási tárgygyűjtő mozgalom is indult. Az amatőr gyűjtők és a néprajzi tárgyakkal üzérkedők pár év alatt szinte letisztítják a falusi padlásokat, kiürítik a kamrákat. Értéke lesz az ócska vasalóknak, mozsaraknak, petróleumlámpáknak, nem beszélve a régi kerámiatárgyakról, szőttesekről, régi viseletdarabokról. A mozgalom jellegzetessége, hogy elsősorban a fiatalok lesznek fő zászlóvivői. Az is szembetűnő, hogy nem az 1950-es években felkapott, az eredeti népi tárgyaktól már rendszerint elszakadt népi iparművészet termékeit keresték, hanem az „eredeti" forrásokat kutatták. (Szinte elcsépelt jelszóvá válik a Bartók által használt „tiszta forrás" fogalom.) Ezen belül is a népművészetnek főleg a „régi stílusú" hagyományait keresik. Divat lesz a Kárpát-medence hagyományőrzőbb vidékeinek a látogatása, ahol még megtalálhatók a régi stílusú népviseletek, hímzések, faragott bútorok, kerámiák, s természetesen a régies zenélési formák, néptáncok. Valóságos zarándoklat indul pl. Erdélybe, Gyimesbe, Moldvába, s az innen behozott tárgyak bekerülnek a modern lakásokba. Egyes viseletdarabokat a városi fiatalok szinte tüntetőleg hordanak. Felújulnak a táncházak, előkerülnek a régi hangszerek. Ez a mozgalom a tárgyalkotó népművészetek terén is szemléletváltozást idézett elő. A „Népművészet Mestere" cím odaítélésénél most már alapvető kritérium, hogy az illető a hagyományokat teljes mélységében ismerje, és tudja elkészíteni. Ilyen értelemben kaphatták meg pl. a rangos címet a debreceni Kathy László, Dankovszky Lórándné, Kádár Gyula.

45 Az újfajta szemlélet kibontakozásának szakmai bázisát főleg a tért hódító szakköri mozgalom adta. Az 1956 után többször átszervezettt Népművelési Intézet (a Népművészeti Intézet utóda) fő támogatója a szakkörök alakulásának. Debrecenben az 1967-ben alakult Megyei Művelődési Központ majd a különböző üzemek, szakszervezeti klubkönyvtárak adnak otthont a szakköröknek. Ezek vezetőit most már több éves tanfolyamokon képezik ki, melyek tananyaga felöleli a volt mesterség teljes ismeretét.

46 A tárgyalkotó népművészeti jellegű szakkörök száma az 1970-es években Debrecenben 20—30 között volt. Tagjai ugyan részben cserélődnek, de összességében több százan kapnak impulzusokat, hogy értői és részben művelői legyenek a népművészeti jellegű alkotásoknak. (Kiemelkedő szakköri tevékenység folyik pl. a BIOGAL Gyógyszergyárban, a Volán, a TITÁSZ szakköreiben, főleg a különböző vidékek népi hímzéskultúrájának felújításában. Kiváló szakkörvezetők: Schudich Ilona, Horváth Barnáné, Szabó Kálmánné, Lyahovics Józsefné, Kö44. Sajnos, ebben az időben Debrecenben csak egy olyan kiadvány jelent meg, mely a tudományos igényeknek megfelel: Szabadfalvi, 1962. 45. Varga, 1986. 46. Vö.: Dankó, 1979.; V. Szathmári, 1985., s az általuk idézett irodalom. 250