A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

Ez az ideológia azt hirdette, hogy össze kell gyűjteni a népművészet „haladó hagyományait", s ebből kell megformálni az új, „szocialista" művészetet. Nagyon fontos szerepet szántak éppen ezért az 1950-ben létrehozott Népművészeti Intézetnek, aki tekintélyes anyagi támogatás mellett, több száz belső és külső szakember foglalkoztatásával mindenekelőtt hatalmas, az egész országra kiterjedő gyűjtő akciót szervezett. A Széli Jenő által igazgatott intézet egyik erőssége az ún. Néprajzi Osztály lett, Muharay Elemér vezetésével. Az elmúlt évtizedek népi mozgalmából jól ismert Muharay minden előítélet, pártállás félretételével igyekezett a legjobb szakembereket maga mellé állítani, s ezek munkáját támogatni. A támogatás azonban nemcsak a gyűjtésekre terjedt, hanem még inkább azoknak a kisiparosoknak, kézműveseknek a megmentésére, akik művészi értékű tárgyakat készítettek. A népi alkotók felderítése céljából megyei „szakreferens" hálózatot hoztak létre, többnyire fiatal néprajzos, vagy néprajz iránt érdeklődő munkatársakból. Majd amikor kiderült, hogy a kisiparosokat különböző adókkal és személyes zaklatásokkal kényszerítik foglalkozásuk elhagyására, az intézet közbenjárására megalkották a „népművész" címet, melyet az a kisiparos kaphatott meg, akinek munkáit szakemberekből álló zsűri elfogadta. A „népművész" azután mentesült a súlyos adók és a személyes zaklatások alól, sőt még különböző támogatásokat is kaphatott, hogy munkáját zavartalanul végezhesse. Ugyanakkor arról is gondoskodtak, hogy zsűrizett termékeiket a szintén újjászervezett értékesítő szövetkezetek felvásárolják. Városunkban ebben az időben terelődött a figyelem a kulacskészítőkre, mézeskalácsosokra, egyes faragó, bőrkikészítő pásztorokra. A megyéből a nádudvari fazekasok, a berettyóújfalui, derecskéi szűrszabók, a hajdúnánási szalmafonók kaptak először népművész címet. Jellemző, hogy ebben az időben még nem érdeklődnek a köznapi igényt kielégítő olyan iparágakra, mint a kalaposok, kovácsok, kerékgyártók, szűcsök stb. De csak később kapnak figyelmet egyes hímző-, rajzoló asszonyok is. A kor művelődéspolitikájának azonban sajátos „elvárásai" voltak a népművészekkel szemben, s ez ellen a Népművészeti Intézet se tudott tenni. Legfontosabb tényező, hogy most már a népművészektől megrendelt tárgyak nem az eredeti rendeltetésüknek megfelelő „használati" célra készültek, hanem csupán „díszítő" funkcióra szánták azokat. így elsősorban a forma és a díszítettség léptek előtérbe. Ebben az esetben pedig, mint az élet más területén, itt is a felülről kapott instrukciók mondták meg, hogy milyen tárgyakat kell készíteni, s azoknak milyen legyen a díszítése. Pártfunkcionáriusok, tanácsi előadók ügyeltek arra, hogy ezek kifejezzék a „megváltozott szocialista viszonyokat".

18 Ebből következik, hogy bár széltében „élő népművészetiről beszéltek, a korszak ilyenfajta termékei már nem valóságos népi igényeket elégítettek ki, hanem a felülről irányított elvárásokat tükrözték. Ezek pedig nem sokat törődtek a tényleges hagyományokkal. Ennek a torzulásnak leglátványosabb megnyilatkozása volt a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára megrendezett ajándékozási kampány (1952), amikor a megrendelők instrukciói szerint a népművészeti tárgyakra munkásmozgalmi jelvényeket, a kor „nagy építkezéseit" ábrázoló jelzéseket (nálunk pl. a tiszalöki erőmű képét) kellett rárakni. A jelszó az volt: a hagyományos formákat fel kell újítani, „közel kell hozni a ma emberéhez", „szocialista tartalommal kell megtölteni" stb. Elvárták, hogy a „népművészek" minél több „új" formát találjanak ki, mindegy, hogy annak semmi köze nem volt az eredeti hagyományokhoz, a felhasznált anyagokhoz. Mindebből az következett, hogy az úgynevezett „népművészet" egy felülről irányított, manipulált termelési ágazat lett. Nem működhetett már „az ízlésben megnyilvánuló kollektív igény", amely a népművészetnek mindig döntő kritériuma volt.

19 18. „Igyekezzünk tudatos népművelési tevékenység útján alkalmassá tenni a népművészetet megváltozott szocialista viszonyainkhoz. Csak ez felelhet meg napjaink igényeinek" — írja Nagy László a „Debreceni írások" című kiadványsorozat előszavában. In: Béres, 1953. 19. Kresz, 1952, 15. 247