A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1994 (Debrecen, 1996)

Néprajz - Varga Gyula: Debrecen népművészeti öröksége (1945–1980)

is igyekeztek nem paraszti férjet keresni. Ha értelmiségi, katonatiszt nem akadt, akkor jólmenő iparossal, kereskedővel is beérték. így aztán 1945 után erőteljesen megindult a cívis-parasztcsaládok széthullása. A néphagyományok hordozói egyre inkább fogyatkoztak, majd az 1950-es évek kegyetlen meghurcoltatásai során a cívis társadalom teljesen felbomlott. A megpróbáltatások túlélői elszigetelődnek. Legjobb esetben belépnek valamelyik termelőszövetkezetbe, de többségük más foglalkozás után néz. A háború utáni években a néphagyományok továbbélésében még nagy szerepük volt azoknak a kézműveseknek, iparosoknak, akik részben vagy teljesen a paraszti igényeket elégítették ki. A kézműiparosok száma ekkor még Debrecenben is számottevő.

14 Gondolnunk kell arra, hogy ebben az időben a földeket még ló-, ökörigával művelték meg. Ha megmaradt is egy-két traktor a nagyobb gazdaságokban, ezeket ebben az időben még alig lehetett működtetni. Ezért hagyományos keretek között dolgozhattak még a szíjgyártók, kerékgyártók, kovácsok, kötélverők, kádárok. Mivel a gyárak is tönkrementek, egy időre fellendültek a tímárműhelyek. Az Alföldön ebben az időben még zömmel csizmában jártak, így megélhetést találhattak a csizmadiák. Jól megélhettek a szűcsök, akik a divatos bőrholmik mellett ebben az időben még népies kisbundákat, bekecseket, juhászbundákat, kucsmákat is csináltak. Újból kapnak megrendeléseket az úri szabók, s széltében dolgozhatnak a vásári szabók. A háborús idők szegénysége kedvezett a szappanfőzőknek, akik a gazdáktól kapott zsiradékot „felében" főzték ki szappanná. Nyersanyagban nem bővelkedtek, de kaptak megrendeléseket az asztalosok is, annál is inkább, mivel a bútorgyárat súlyos háborús veszteség érte. Dolgozott még néhány faesztergályos, kulacskészítő, fésűs, kalapos, sőt még egy gombkötő- és paszományosmester is (Barcza Ferenc). Mázas fazekat ugyan már Debrecenben nem csinálnak, de az egykori fazekasok utódai közt több a cserépkályhás, s néhányan virágcserepeket, pipákat készítenek. A háború utáni édességszűke világban új virágzásnak indult a mézeskalácsosság, különösen akik saját termelésű mézet dolgoztak fel. Sok háznál sütik még a hagyományos debreceni pereceket. Vannak még szitások, gyertyamártók. Zömmel kisüzemi keretek között sütő pékek látják el a várost kenyérrel, péksüteménnyel, bár a korábbi utcai, piaci kenyérárusítás már megszűnt. A vásárokon virágzott még a lacikonyha a pecsenyesütőkkel. (Az utcai lángossütés abban az időben még nem ismeretes.) Kétségtelen, hogy több régi debreceni kézműipar ekkorra már kihalt. Ilyen volt pl. az egykor híres szűrszabómesterség,

15 de még éltek szűrhímzők, akik ekkor már kisebb-nagyobb dísztárgyakat varrtak. Kihalt a gubásmesterség, s ennek felújítására nem is történtek kísérletek.

16 Élt még néhány takácsmester, de tevékenységükről már nincsenek dokumentumok. Nem tudunk a paplanosokról, holott ebben az időben még minden bizonnyal varrtak és árultak hagyományos paplanokat, a megrendelők által hozott pehelyből. Az egykor jelentős hentes és mészáros kisipar is elsorvadt, illetve beolvadt az ekkor már nagyüzemi méreteket öltő húsiparba. Az egykori hentesek meghívásra „böllérkedtek", azaz elvállalták a disznóöléseket és ezek feldolgozását. Többen pénzért vállaltak szalonna-, húspácolást és füstölést. Nem szóltunk itt a nem „népi" szakmákról, bár ezek némelyike még sokáig ismert a városban (pl. hangszerkészítő, vésnök, órás, ékszerész, könyvkötő, műbútorasztalos, kárpitos, rézműves stb.). De ezeket is beszámítva megállapíthatjuk, hogy a kézműipar ekkor még létező 14. Debrecen ipari tevékenységére az 1940-es években még mindig a kisipar nyomja rá a bélyeget. Szűcs, 1986. 53. Egy Kereskedelmi és iparkamarai felmérés szerint 1944-ben 36 szakosztályban 3206 fő dolgozik. Bárányi, 1976. 275—276. Ha tudjuk, hogy ebben az időben közel száz kisiparos szakma létezett a városban, akkor valószínű, hogy ennél jóval több kisiparos lehetett. Családtagokkal együtt számuk elérhette a 15 000 főt. 15. Utolsó művelője Harsányi Gábor és Kovács Károly, műhelyeiket az 1930-as években csukták be. Béres, 1955. 27. 16. Béres, 1960. 143—160. 245