A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Természettudomány - Szabó Sándor: A debreceni Nagyerdő nappali lepkéi a múlt és jelen tükrében

Kardoslepke (Iphiclides podalirius) Európa szerte védett kardoslepke, hazánkban is védelem alatt áll. Eszmei értéke 10 000,— Ft is mutatja, hogy igen értékes fajnak számít ez a nagyon tetszetős mintázatú lepke. Tavaszi és nyári nemzedéke fejlődik ki. Az 1970-es években a Nagyerdő lepkefaunájának még szerves része volt, de akkor sem volt gyakori. Tíz év alatt 1980-ra egészen megritkult, ma pedig eltűnt a Nagyerdőről. Debrecenből keletre elterülő halápi, vámospércsi, penészleki területeken, valamint Bátorligeten fordul elő rendszeresen. Az erdőspusztai területeken is ritka lett. A kardoslepke eltűnésének oka többszörösen öszetett káros tényező együttes hatásának tudható be. Legfontosabb ok az, hogy a lakótelepek létesítésével Debrecenben felszámolták a termelést és pihenést egyaránt szolgáló kertségeket, ahol a hernyók ki tudtak fejlődni a csonthéjas gyümölcsfákon. A lepkék pedig megfelelő nektárforrásra leltek a gondosan ültetett bokrokon, egynyári virágokon. A még nem szanált területeken az egyre intenzívebb és agresszívebb szerekkel végzett permetezések pusztították a megmaradt populációkat, melyek igen sérülékenyek és támadhatóak lettek élettár beszűkülés folytán. További ok, hogy ezt a fajt manapság nem találjuk meg a Nagyerdőn és környékén az, hogy nagy krízis érte a vadon előforduló tápnövényét, a kökényt, galagonyát, melyek mint erdőszegélyalkotó cserjék a gyümölcsfákon kívül fontos tápnövényei voltak a kardoslepkéknek. Útszélesítésekkel, egyre alharapózott gazégetésekkel megégnek a tápnövényt jelentő bokrok, elpusztulnak a faj fennmaradást biztosító bábok. Reménykedhetünk, hogy az erdőspusztai területekről átterjed és lassan, fokozatosan ismét megtelepedik egykori élőhelyén, a debreceni Nagyerdőn a kardoslepke. Az imágók a megfelelő mennyiségű és minőségű nektárforrás mellett erősen nedvességígényesek, előszeretettel szívogatnak tócsák, patakok mentén, hogy a hőség miatt a szomjukat oltsák. Farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) Ez erősen melegkedvelő faj. Magyarországon kívül Szlovákia déli területén és Ausztria keleti részén fordul elő, ahol egyben eléri elterjedésének északi határát is. Régi magyar nevén csipkésszárnyú bőngörnek nevezték el, változatos és színes vonalrajzaival és mediterránum melegségét sugározzák a szemlélőnek. Kedveli a napsütötte erdőszéleket, tisztásokat, ahol gyakran kórókon vagy földön ülve sütkérezik a napon. Imágók április közepétől jelennek meg, melegebb napokon igen gyakran repkednek és előszeretettel telepednek meg a tavaszi ajakosokon nektárt szívni. Jellegzetes narancsvörös tüskés hernyója monofág. Tápnövényét kizárólag a sok helyen vegyszerezések miatt erősen megritkult gyom, a farkasalma (Aristolochia clematitis) képezi. A nőstények petéiket 6—10-es csomókban helyezik el a levelek fonákjára. Peterakáskor a nőstények nagy területet járnak be, erdők belsejét is felkeresik és elhelyezik petéiket az árnyékhatás miatt erősen felnyurgult tápnövényre. A Nagyerdőn szórványosan kis mikropopulációk találhatók, melyek erősen sérülékenyek. A tápnövényének eltűnésével a faj az adott területről vagy elvándorol, vagy elpusztul. Számos korábbi előfordulási helyén tapasztalható volt, hogy vegyszeres gyomirtás útszélesítés, növendékgyérítés miatt, valamint erős, 80% feletti lombkoronazáródásos területekről eltűntek a farkasalmalepkék. Nagyerdei szórt populációján kívül sikerült megtatálni az erdőspusztai területek erdeiben, valamint Hajdúbagos, Gút, Penészlek környékén élnek jelentősebb populációi. Potenciálisan veszélyeztetett faj, az utóbbi melegebb, szárazabb évek ugyan kedvezőek voltak fejlődésük számára, de előfordulási helyeiket utak és intenzív mezőgazdasági kultúrák határolják. 7