A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Néprajz - Kőváriné Fülöp Katalin: Árva Bethlen Kata fogarasi terítőjének néprajzi vonatkozásai

az alapján, hogy az ember lelkét vagy lelkének egy részét, testéből kihelyezteti valamely más állatba. A terítőn nemcsak közönséges kígyó szerepel, hanem megtalálható a kígyókirály, vagy tüzeskígyó motívuma is. A kígyókirály nem házaknál, hanem kizárólag erdőben él, a házikígyónál nagyobb méretű, a hiedelmek szerint vagy arany koronát visel, vagy piros taraja van. A taréjos kígyó is kígyókirály, mivel a néphitben a kígyótaréj a koronát helyettesíti. Palotay Germld ezt a motívumot "koronás, szájában virágot tartó kígyó"-nak nevezi.

17 Bethlen Kata ábrázolásában a kígyó valóban koronát visel, azonban nem virág van a szájában, hanem a sárkányra utalva, tüzet okád. Ugyanis a taréjos kígyó átmenet a kígyókirály és a sárkány között. A sárkány természetfölötti képességekkel megáldva, a földön kezdi a pályafutását, s olyan kígyó, amelyik a mocsárban, kőszirtben elbújva, 7 évig nem lát embert. Ezután felszáll a fellegekbe, elborítja a Napot, zivatart csinál. Azt tartják, hogy ha a kígyó kígyót eszik, sárkány lesz belőle.

18 A házikígyó és a tüzeskígyó azért kerülhetett rá a szoknyára, mert így Bethlen Kata új otthonának védelmezőivé válhattak. A Haller Józseffel kötött házasság rosszul sikerült, gyermekeit elvesztette, újabb nászához a népi hiedelmekben szereplő, szerencsehozó állatokat (pók, gyík, kígyó), hívta segítségül Az úrasztali terítőn található hímzésdíszek utolsó nagy csoportja, a barokk ízlést viseli magán. A barokkét, amely 1600—1750 között érezteti hatását Európában. Finom vonalvezetés, aprólékosság, játékosság jellemzi ezeket a motívumokat. A szitakötő, a hatlábú pillangó, a csiga, s a peónián mászó hernyó a formák gazdagságában tobzódó stílus jellegzetességei. A tanulmány elején említettem két érdekes motívumot, amelyeknek a tárgyalására a következőkben térek rá. Fontos megjegyezni, hogy mindkét díszítmény a terítő alján, a fodron található, bár nincs köztük kapcsolat, mégis állandóan visszatérnek, ismétlődnek. A gazdag, főnemesi kertekben széleskörben elterjedt volt a szökőkút használata (13. rajz). A terítőn látható hímzésdíszt Palotay bőségszaruhoz hasonlítja. Véleményem szerint itt inkább virág alakú, önmagába visszafolyó tölcsér ábrázolásáról van szó. A víz a Földet is tápláló Élet vizéből kerül be a kútba, s ez az állandó körforgás, az élet folytonosságát szimbolizálja. A tölcsérek vázához is hasonlíthatók, főleg ha tudjuk, hogu a reneszánsz vázamotívum gyakran előfordul a barokk hímzéseken a XVIII. században. A reneszánsz vázának virágként való kezelése magyar hímzési ötlet. A kompozíciót kiegészíti a bal oldalon látható gyöngyvirág, s a jobb oldali, piros, lefelé hajló szalvia. A terítő talán legizgalmasabb motívumáról így nyilatkozik Palotay: "félig madár, félig rovarfélére nyilazó indiánöltözetű szerecsen"

19 (14. rajz). A kis emberke valóban felemeli íját és nyilát, azonban amit le akar lőni az egy szitakötő. Szándékosan írtam "emberké"-t, mert Palotay megfogalmazása ellentétet rejt magában: ugyanis az ábrázolt alak vagy indián, vagy szerecsen, de semmiképpen sem kevert figura. Ha ránézünk a térítőre talán magunk is az indián mellett döntünk, hiszen tolldíszt visel a fején, a szoknyája is tollből készült, derekán tegezt hord. Viszont az tény, hogy az indián rézbőrű, s nem fekete, nem hord ékszert a fülében, nyakán, karján, mint itt, Bethlen Kata ábrázolásában. Akkor szerecsen lenne az illető? A szerecsen Afrikából érkezett, hosszú ruhában, fején turbánnal, imádni a kis Jézust a liturgiában. A három király, akik szimbolizálták a három életkort, a középkorban az akkor ismert három virágrésznek, Európának, Ázsiának, Afrikának is jelképei voltak. Ezzel magyarázható, hogy a három király egyikét, a festészetben mórként, olykor szerecsenként ábrázolták. Hazánkban az 1500-as évekből maradtak fenn adatok a három királyról, "csillagének", "csillag-járás", "háromkirályjárás" formájában, főleg a római katolikus vidéken ez a karácsonyi 16 Erdész: i. m. 65—66. old. 17 Palotay Gertrúd: i. m. 136. 18 Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. (Szeged, 1990) 98—100. 19 Palotay Gertrúd: i. m. 136. 325