A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogság és hazatérés II. (1945. VIII. 25–1946. V. 12.)

magam alig tudtam belőle enni valamit a bőséges reggeli után. A nekem jutott részből bátyámnak is adtam, és az ebédembe is jutott belőle sűrítménynek. Micu azonban még ebéd előtt megette a saját teljes adagját. Az ebédre kapott rizseshúst is elfogyasztotta Miklós, de délután 4 órakor már azzal állt elő, hogy újra főzzünk egy "pikszis" krumplit. Megpróbáltam tiltakozni, de ő ismét és ismét forszírozta a dolgot. Végül is ráálltam. Újra feleztünk. Én rá sem tudtam nézni az adagomra, barátom azonban a hidegkoszt osztásig (d.u. 6 óráig) betermclte a maga porcióját. Ezt követően elfogyasztotta vacsoraként kapott hidegkosztját is (36 db keksz, vaj stb.). Ekkor este 8 óra felé jött egy árus, aki fogadást ajánlott, hogy szerinte nincs olyan ember, aki két óra alatt meg tud enni egy 2 kg-os német kenyeret. (Bizonyára nem tudta eladni a kenyeret, s így akarta értékesíteni.) Megkérdeztem Micut, hogy milyen formában érzi magát. Hajlandó-e vállalkozni a fogadásra? Barátom vállalta és nekiült, s miközben fogadtunk rá pro és kontra, az első negyedórában több mint felét megette a kenyérnek. Igaz utána nagyon lelassult a fogyasztása, de végül is a határidő előtt néhány perccel az utolsó morzsát is lenyelte. Kiszámítottuk, hogy Sz. Kovács ezen a napon 15 kg 63 dekát evett meg. Nem lett tőle még gyomorégése sem. Azért is különös volt ez, mert egyrészt nem igen tudta volna ezt közülünk utána csinálni senki, pedig mint hadifogolyoknak örökké az evésen járt az eszünk. Másrészt jelezte helyzetünk javulását, hogy lehetséges volt ilyen cvészetet rendeznünk. Harmadsorban arról is szólhatok, hogy távevő bajnokunk, amikor sorsunk ismét rosszra fordult, s kevés kosztot kaptunk, ő sohasem panaszkodott arra, hogy ő éhes lenne, mi pedig állandóan az evést emlegettük. Az evészet rekordjáról szólás után egy jellemző kis epizódot is megemlítenék a kosztolás területéről. A civilekkel való kereskedés révén hozzájutottunk egy darabka szalonnához és hagymát is sikerült beszereznünk. Egyik este azután krumplipürénkre szalonnát pirítottunk és a forró zsírba hagymát karikáztunk. A sülő szalonnának és a dinsztelődő hagymának együttes illata hatása csodálatos volt. Ezek a határozottan magyaros konyha szagok, amilyeneket már hónapok óta nem észleltünk, a gyárépület legtávolabbi sarkába is eljutottak. Sokan felkapták a fejüket, elindultak, keresték az illatok forrását. Egész búcsújárás alakult ki körülöttünk míg főzicskéltünk, és az érdeklődők nem titkoltan nagyokat szippantottak a csodás "hazai" illatokból. A távoli otthonra való gondolás egész más zsánerű megnyilvánulása volt a karácsonyest. Mi, messze nyugatra szakadtak, közülünk többeket már egy évnél is régebben kiragadtak szeretteik köréből, elnehezülő szívvel gondoltunk a családi körben eltöltött szentestékre. Napokkal előbb elkezdtük a készülődést. Konzervdobozok oldalából szív, csillag, stb. alakokat vágtunk ki. Ezekből kettőt-kettőt középen egymásba toltunk, így négylapú fém díszt kaptunk, amit a kicsiny karácsonyfára felakasztottunk. Ennivalónkból néhány kekszet megspóroltunk. Ezek is a fára kerültek. A kekszekre azonban vignettát ragasztottunk, amire az akalomhoz illő szöveget írtunk. Egy ilyen feliratot ma is őrzök, ennek szövege a következő: "Bízzunk egy boldogabb hazai Karácsonyban és békés Újesztendőben". A nem könnyen szerzett fácskára nagy gonddal aprólékos munkával készített szaloncukrot és nemzetiszínű papírláncot is helyeztünk. Megajándékoztuk ugyan egymást is, de a karácsonyfa alá a gyertyagyújtás előtt odakerültek a féltve őrzött családi fényképek is, hogy legalább ilyen formában együtt legyünk a képen ábrázoltakkal a szeretet ünnepén. Nagyon vágytunk haza! Nagyon szerettünk volna már szüleink, testvéreink körében lenni! Nehéz lenne leírni az érzéseket, amelyek akkor és ott kavarogtak bennünk. Szomorú, de meghatóan szép este volt 1945 karácsonya. A karácsonyhoz kapcsolódik, de az új emberibb kapcsolatok egyik első szép megnyilvánulása volt, ami az urvacsoraosztás érdekében történt. Bátyám, aki urvacsorát óhajtott osztani, képtelen volt az üzletekből bort beszerezni. Ezért ő, mint az angolok fogságában élő magyar református lelkész elment a helybéli német plébánoshoz, aki adott is a szent célra Franciaországból a borghorsti plébániának küldött miseborból. így keveredett győztes és legyőzött, fogoly és fogolytartó, angol-francia-német-magyar a karácsony ünnepének megszentelésében. Január (1946) során ismét elterjedtek különböző hírek. Egyik szerint az angolok szigorú drót257