A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1992-1993 (Debrecen, 1994)

Történelem - Töll László: A számszeríjról – A Déri Múzeum számszeríjai

méltó, hogy Anna hercegnő milyen "borzongással" ír a fegyver óriási átütőerejéről. Jogosan merül fel a kérdés: miből készülhetett a számszeríj íve, mely az erőt szolgáltatta? Sokáig úgy feltételezték, hogy valamilyen faívet használtak. E század harmincas éveiben német fegyvertörténészek bebizonyították, hogy nincs az a fa, amely ezt az igénybevételt kibírná, hiszen a számszeríj íve jóval rövidebb és sokkal vastagabb, mint egy kéziíjé, tehát hajlításnál nagy valószínűséggel elhasadna.

13 Ezek alapján úgy tűnik, hogy itt is, mint a görög és római hadigépek íveinél, állati eredetű, szerves anyagokkal (szaru, ín) fokozták a fa rugalmasságát, és innét a magyarázat a szokatlanul nagy lövőerőre. A számszeríj szerkezete akkor érkezett el fejlődésének következő lépcsőjére, mikor a nyugati harcosok megismerkedtek a szaracén lovasság által használt, ún. összetett íjjal.

14 A fejlődéstörténetben ez a pont a legbizonytalanabb. Az európaiak valószínűleg az összetett íj előállításának a keletinél primitívebb technológiáját ismerték (pl.: az ívet csak állati ínnal erősítették), különben a kifinomult szaracén íjjal találkozás nem adott volna ilyen jelentős lökést a számszeríj fejlődésének. Ezt bizonyítja a II. Lateráni Zsinat tiltó rendelkezése (1139), mely egyházi átok alá helyezi azokat, akik a számszeríjat keresztények ellen használják. Érdekes az indoklás, amely szerint ez a barbár fegyver rendkívül brutális sebet ejt. A rendeletet megismétli III. Ince pápa (1198—1216), és saját császársága területén III. Konrád német császár (1138—1152). Mindezen tények azt bizonyítják, hogy a fegyver hirtelen "túl" erőssé vált, ezáltal megkérdőjeleződött a korabeli sodronypáncélos lovagság harctéri hegemóniája. A tiltásoknak a kortársak szemében természetesen szigorúan etikai vonatkozásai is voltak, amelyek talán még súlyosabban estek latba. Ezekkel a későbbiekben foglalkozom. A szaracén technológia felhasználását bizonyítja az első fennmaradt angol számszeríjkészítő neve 1205-ből: Szaracén Péter, aki valószínűleg hadifogolyként került a szigetországba, és I. (Földnélkülki) János (1199—1216) angol királynak dolgozott.

15 Ez az az időszak (XII. század), amikor a fegyver ugrásszerűen ismertté válik. A harmadik keresztes hadjárat legendás vezére, Oroszlánszívű Richárd (1189—1199) és nagy ellenfele, II. Fülöp Ágost (1180—1223) francia király megszervezik az első önálló számszeríjász-osztagokat. III. Ince a két uralkodónak szánta rendeletét. Richárd volt az, aki kidolgozta menetoszlopainak számszeríjász-védelmét az őket zaklató iszlám lovasság ellen, és bevezette azt a rendszert, melyben két ember kezel két vagy három fegyvert úgy, hogy "az egyik tölt, a másik lő."

16 Az intézkedés fényt vet a számszeríj talán legjelentősebb hátrányára — ahogy erősödik az ív, úgy egyre időigényesebb és fárasztóbb felhúzás, s az átütőerő növekedésével egyenes arányban csökken a tűzgyorsaság. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az Oroszlánszívű, aki maga is mestere volt e fegyvernek, Chaluz ostrománál számszeríjlövés okozta vérmérgezésbe halt bele hosszas haláltusa után, s a kortársak így joggal gondolhatták, hogy beteljesült az egyházi átok. A fegyver jelentőségét a városi polgárság is hamar felismerte. Alkalmazásában és fejlesztésében élen jártak az itáliai, németalföldi és spanyol városok, főként azok, amelyek a hajózás és kézműipar terén is jelentős szerepet játszottak. Az összefüggés nyilvánvaló: Egy számszeríj elkészítése munka- és pénzigényes bár, mégis olcsóbb, mint a lovagi fegyverzet, s a falak, illetve az úszóerőd jellegű gályák védelmére akkor is keresni sem lehetett volna jobbat. Jól jelzik a fegyver hasznosságát a XI. századtól gombamódra szaporodó városi, elsősorban katonai jellegű lövésztársaságok, egyletek, amelyek egészen a XV. század végéig virágzottak, és oroszlánrészt vállaltak az ostromlott falak védelmében.

17 A leghíresebbek a genovai számszeríjászok voltak, társaságuk eredetét 1012-ig vezetik vissza, s a hagyomány szerint már Jeruzsálem ost13 Fritz Rohde: Über die Zusammensetzung der spätmittelalterlichen Armbrust, Zeitschrift für historische Waffen- und Kostümkunde 1940—1942 VII. 53. 14 E. G. Heath: Archery, a Military History, (London, 1980) 58. 15 Gallwey i.m., 62. 16 Bradbury i.m., 77. Jaffa ostrománál alkalmazzák először ezt a módszert a harmadik keresztes hadjáratban. 17 A lövésztársaságokról részletesen: Harmuth i.m., 59—71. 115