A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Takács Béla: „Népművelés” a Hortobágyon a XVIII. században

kötelességünk? A természetvizsgáló példával magyarázza meg az ilyen esetekben való helyes magatartást: ha valaki a pogányok fogságába esik, és arra kényszerítik, hogy tagadja meg Istent, különben meghal, akkor a mártíromságot kell választani, ami ugyan nagy kár az ember számára, de mentesül az istentagadás bűne, és ennek következményeitől, a pokoltól. Az ember ésszel éljen olyan esetben is, ha például tudja, hogy a templomot körülvette az ellenség, akkor ne menjen imádkozni. Ha vasárnap a víz elborítaná a learatott búzát, akkor az ember azonnal menjen a mezőre, és mentse ami menthető, elvégre aratás egyszer van egy esztendőben, vasárnap viszont ötvenkettő. Ha a sivatagban valaki egy éhezőre talál, a nála levő kis darab kenyeret nem köteles megosztani az ismeretlen emberrel, mert akkor mind a ketten elpusztulnak. „Mi lenne belőle, ha két vitézre az ellenség rá ütvén, kiki a társát oltalmazná" - bölcselkedik a természetvizsgáló. „Krisztus Urunk azt parantsolja, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint magunkat" veti közbe a pásztor. Ez igaz, felel a természetvizsgáló, azonban ahhoz, hogy másokat szerethessünk előbb magunkat kell szeretni, a veszedelemből előbb magunkat kell kimenteni, hogy másokon segíthessünk. Egyáltalán Jézus nem azt parancsolja, hogy a felebarátot jobban szeressük magunknál, mert ez képtelenség, adja meg az egoista választ a természetvizsgáló, megtagadva ezzel az önfeláldozás nemes elvét. A beszélgetés közben, illetve ennek végére megérkezik az öregbojtár, aki elmondja, hogy mi történt vele a múlt héten: borért ment a folyón túl levő csárdába, de amikor visszafelé jött, az evezős legény hibájából a csónak nekiütközött a malomnak, összetört, mindnyájan a vízbe estek. Az öregbojtár tudott ugyan egy kicsit úszni, meglátta azonban, hogy a zsidó sorstársa, aki szintén a csónakban volt, deszkába kapaszkodva evickél a part felé. Az öregbojtár, hogy az életét mentse, a zsidót letaszította a deszkáról, mert látta, hogy kettőjüket a deszka nem bírja el. A zsidó a vízbe fulladt, de ő szerencsésen megmenekült. „Már az uram beszédje szerint, abba nem vitettem, mert inkább tartoztam magamon segíteni" mondja az öregbojtár. A természetvizsgáló, aki a valláserkölcsi kérdésekben legalább olyan jártas, mint a saját tudományában, azonnal rámutat az öregbojtár téves következtetésére, mert így válaszol: a te szerencsétlenségedet nem a zsidó okozta, a deszkát ő fogta meg először, és ezt tőle elvenni, ezzel a halálát okozni, nagy bűnnek számít. „Hát az uram nem lökte volna le a sidót" - kérdi az öregbojtár. A természetvizsgáló fölényesen válaszol: most nem arról van szó, hogy én mit tettem volna az adott helyzetben, hanem arról, hogy neked nem volt szabad a zsidót megfosztani az életmentő deszkától. A természetvizsgáló még egy példát mond az ilyenfajta esetről: ha valaki nyulat fog az erdőben, és ezt elveszem tőle, helytelenül cselekszem. Lehet a tolvajtól lopni, de ez nem mentesít a lopás bűne alól. Az öregbojtár tovább feszegeti az igazság, igazságtalanság kérdését, amikor délben a bogrács mellett ülnek, esznek, isznak, amitől a bojtárnak „jó kedve tsutsorodik", és megkérdezi a természetvizsgálót: vajon nem igazságtalanság-e az állatokat levágni, a húsukat elfogyasztani, hiszen az állat is szeretne élni, és az ember táplálkozhatna csak kenyérrel, répával, borsóval, mai kifejezéssel élve: lehetne vegetáriánus. A természetvizsgáló a Bibliára hivatkozva cáfolja meg ezt a téves felfogást, vagyis azzal, hogy az állatokat az Isten az ember javára teremtette, a húsevés tehát nem bűn, ez az életfenntartás egyik módja. Ebéd után a pásztor és a természetvizsgáló a gyepre heveredve folytatja a csevegést „pipaszó" mellett. A beszélgetés a csillagászatra terelődik, pontosabban a Napra, amelynek fényéről, melegéről hosszasan tanítja a természetvizsgáló a pásztort, és arra a kérdésre is feleletet ad, hogy mit kell értenünk a mennyország alatt: „a Szent írás-magyarázók doktorok közönségesenn, hogy a tsillagokonn feljül vagyon valami ditsőséges helj, a hova Krisztus fel ment, a hova Iljés fel ragadtatott, a hol az Isten a maga felséges ditsőségébenn lakozik." Ezek után a pásztor bevallja, hogy nem érti: mi tartja fenn a nagy ürességben a Napot, a Holdat, a csillagokat, miért nem esnek le? A természetvizsgáló a gravitáció elvével magyarázza a jelenséget, bár ezt a kifejezést nem használja, és azt is hozzáfűzi a mondandójához, hogy a Földön kívül a csillagokhoz is tartoznak a Földhöz hasonló bolygók, és ezeken szintén van élet, „vágynak lakosokkal teljes világok". 402