A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Átmeneti üzemi formák jelentkezése Debrecen ipari életében 1848–1867 között

1863-ban lebontatta az egykori salétromfőző épületét, helyére lovaslaktanyát telepített, e ezzel egy nagy létszámú, az 1800-as években már komoly technikával felszerelt, és a céhes keretekbe bele nem férő üzem szűnt meg tevékenykedni a városban. A salétromfőzés jelentőségét nem érte el, de részben hasonló utat járt be városunkban a selyemhernyó-tenyésztés. Mária Terézia rendeletben kötelezte Debrecent eperfák ültetésére, hogy ezzel megvettesse a selyemhernyó-tenyésztés alapját. Két „Epreskertet" telepítettek ekkor. Az egyiket a Cegléd utcai temetőn kívül, a másikat a Boldogfalva-kert mellett, Szikgát felé. A XIX. század során a város különböző vállalkozóknak adta bérbe az eperfákat a deszkából épült „Selyembogár tenyésztő intézettel" együtt. 1850-1856 között Sütő János bérelte évi 100 forintért. Ezt követően Boschetti András foglalkozott az üzemeltetéssel, de nem különösebb eredménnyel. Az 1864-es iparkamarai jelentés szerint mindössze 1 q gubót termelt kb. 300 forint értékben. (Arad megyében ugyanebben az évben 45 q-t termeltek!) Valószínűsíthetjük, hogy a kedvezőtlen időjárás mellett - kora tavasszal az eperfák levelei megsemmisültek - a kellő hozzáértés hiánya miatt is elpusztult a hernyók nagy része, és a várt termelési eredménynek csupán tizedrésze valósult meg. Boschetti azonban 1865-ben is kísérletet tett termelése fokozására és a volt szikgáti cserépvető épületét is bérbe vette. A következő (1866) évben azonban már nem szerepelt a selyemhernyó-tenyésztők kamarai kimutatásában. Vállalkozásának sikertelenségében szerepet játszott az értékesítési nehézség is, mert nem volt a közelben selyemgombolyító üzem, s egy időben a czenki selyemgyárral próbálta felvenni a kapcsolatot. Boschetti tevékenységét vállalkozóinak tekinthetjük. A források szerint faiskolát telepített, napszámosokkal dolgoztatott, s működése semmi esetre sem minősíthető céhes jellegűnek.

12 A Szvatos Mátyás által 1820 körül létrehozott gyapjúáru (kötött és szövött) gyárat kell megemlítenünk a szövő-fonó ágazatban olyanként, mint amely meghaladta a kisipar kereteit. Ebben az üzemben a hatvanas évek elején 25-30 munkás talált alkalmazást, s ekkor gyapjúharisnyáit, -ujjasait, szövött bekötőit nemcsak a környező megyékben vásárolták, hanem Erdélyben, Galíciában, sőt Egyiptomban és Spanyolországban is piacai voltak. Termelése azonban 1870-re annyira visszaesett, hogy már csak 6 segédet, 1 inast, 5 napszámost foglalkoztatott. Később az üzem új tulajdonosa, Szvatos Ignác gépesítést hajtott végre (1 kettős páncélkazánnal ellátott 5 lóerejű gőzgép, 8 szövőszék, 2 körszövő, 2 gyapjúkidolgozó, 1 fonal-, 1 gyapjútisztító, 1 fonallehúzó, 1 kallózógép). Berendezésre került az üzem saját festőrészlege is. Ennek ellenére egyre kevésbé tudott lépést tartani a mesterséges gyapjúval dolgozó és nagyobb tőkeerővel rendelkező, az örökös tartományokban működő versenytársaival. Korszakunkban azonban még olyan üzemként kell számon tartani, mint amelyik a céhes környezetből kiemelkedve, magasabb szintű termelést folytatott, és külföldi piacokon is képviselte városunk gyáriparát. A források hézagos volta nem teszi lehetővé, hogy a gyapjúfonó működésének első periódusáról, az akkori üzem jellegéről határozott véleményt mondjunk, de feltételezhetően csak tőkés kooperációs alapon jöhetett létre és a szabadságharc idejére érte el a manufakturális szintet, hogy a hatvanas évekre - felszereltségét és munkáslétszámát figyelembe véve - gyár jellegűnek minősíthessük.

13 A Knoll Pál-féle kefe- és ecsetgyár 1862-ben alakult meg. A következő év augusztusában egy másik hasonló jellegű vállalkozás is megkezdte üzemelését, sőt 1866-ra átmenetileg egy harmadik is, de 1870-re ismét csak az előző kettő üzemelt, s együttesen 22 segédet és 14 inast alkalmaztak. Alapanyagként ló- és sertésszőr mellett élesmosógyökért, tengerifüvet, fát, szurkot használtak fel, s tevékenységük során távoli vidékeken élő vetélytársaikat is legyőzték. Különösen fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy nem tisztán helybeli nyersanyagra épültek, tehát 12. HBmL IV.B. DVII 1848-1872 1109/a.2. és 20., és A Szabadságharc... 15. 13. A debreceni munkásmozgalom története (Szerk.: Varga Zoltán, Debr., 1956) (Továbbiakban = DMM) 10. és Zelizy: i. m. 720-721. Egyes források a 60-as évekre 225-230 munkásra becsülik az üzem dolgozóinak számát, ez azonban túlzás. Vö. Hajdú-Bihar megye és Debrecen munkásmozgalmának története (Szerk.: Tokody Gyula, Debr., 1970. Továbbiakban = HBmm) 11. 244