A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Átmeneti üzemi formák jelentkezése Debrecen ipari életében 1848–1867 között

létromfőzés folyik. Az előállítás mértékét a mindenkori kereslet szabta meg. Kezdetben elegendőnek mutatkozott a természetes, kivirágzott salétrom összeseprése, s annak kifőzése. A háborús időszakokban azonban, nevezetesen: a török, kuruc, napóleoni háborúk és a 48-as szabadságharc idején ugrásszerűen megnőtt a szükséglet. Ilyenkor nem volt elégséges az előbb emh'tett (összesepréses) eljárással nyerhető termék. A XVIII. század második felében, a betelepített sziléziaiak révén terjedt el a gáj(gau)földes módszer. Azaz lakószobák, istállók, várak, pincék stb. földjét permetékbe (piramisokba) rakták, s az ezek oldalán kivirágzó salétromot seperték össze. A legfejlettebb, a plántás eljárást hazánkban csak báró Vay Miklós debreceni kerületében folytatták a francia háborúk idején. Ennél az eljárásnál: „Kétharmad rész anyaföldből és egyharmad rész növényi hamuból rakták össze a permetéket. Anyaföldnek rendszerint lakhelyekből kiásott gáj földet használtak, melyet előbb kilúgoztak, hogy a benne lévő salétrom ne keveredjék el. E permetek hossza 3,5-4 méter, szélessége egy méter, magassága két méter volt. A permetek körül kis árkot húztak, hogy a lefolyó esővizet, mely bőven tartalmazott salétromot, felfogják."

11 A továbbiakban a salétromgyár a következő eljárásokat alkalmazta még: A permettéren történt a kilúgozás, majd a kiejtés, ezt követte a befőzés, a nyerskristályosítás, az első eresztés, mosás, második eresztés, s végül az utómunkák. Mindez sok napot és rengeteg tüzelőt vett igénybe. Az előállítás módjának ismertetése után visszatérve az üzem történetének ismertetéséhez: 1783-tól a Miklós-kapun kívül, a mai Salétrom utcán, a villamosremíz helyén működött Debrecen nagy salétromfőzője. Tulajdonosai, a De Paulli örökösök, 1800-ban üzemüket eladták báró Vay Miklósnak, aki kihasználva a konjunktúrát (napóleoni háborúk) és az állam szorult helyzetét, felsőbb helyekről jött leiratokkal kényszerítette a tanácsot, hogy az ő számára újabb telephelyeket adjon át a Váradi út mentén, valamint a Mester, Hatvan, Péterfia kapukon kívül. Az utóbbi három területen azután újabb fŐzöket is felállított. Ráadásul a lakószobák földjének télen is folytatott felásásával, annak pótlására alkalmatlan csereföld adásával a polgárságot, a sok száz ölfa (évente 400-1000 öl) erdőkből való kivágatásával, valamint a telephelyek szomszédságából újabb és újabb területek jogtalan elfoglalásával nem beszélve most a kormányhatóságtóljött sok leiratról, a városi tanácsot állandóan zaklatta. S bár az üzem a sok ezer szekérnyi fuvar igényével, földmunkákkal stb. kereseti lehetőséget biztosított, a kommunitás nem győzött rá panaszkodni, s amint tehette a gyárat igyekezett visszaszorítani. Pl. 1817-ben a Péterfia kapun kívüli (a mai laktanya területén) lévő főzőt 9000 forintért visszaváltotta, s házhelynek kiosztotta. Még ezt megelőzően a XIX. század elején (napóleoni háborúk) annyira felfokozódott a termelés, hogy az addigi évi 300-400 mázsa helyett 1600-1900 mázsát állítottak elő Debrecenben. Ehhez az addigi szakmunkások mellett segéderőként további 120-150 embert dolgoztattak. A környékbeli települések közül többen is volt természetes salétromszérű (Acsád, Hajdúszoboszló, Mikepércs, Monostorpályi, Vértes) és a sziléziták még 50 más Bihar, Szabolcs vármegyei községben főzték a puskapor ezen fontos alapanyagát. A szabadságharc alatt - kivált a nagykállói üzem leállása után - a debreceni telep biztosította a forradalmi hadsereg kálisószükségletének döntő többségét. S bár a debreceni salétrom 1846-ban az országos kiállításon még aranyérmet nyert, a szabadságharcot követően rövidesen le kellett állítani a termelést. 1849 után ugyanis a csilei salétrom, a stassfurti kálisó, majd a vegyi úton való előállítás feleslegessé tették az üzem működését. Az 1856. december 10-én kötött szerződésben a város báró Vay Miklóstól megváltotta az üzemet 40 ezer forintért azzal, hogy a tulajdonos egyúttal lemond Ebesen, Szepesen, Ponyváson lévő zálogjogáról is. A tanács 11. HBmL IV.B. DVII 1848-1872 1109/a 24. és HBmL Debrecen város térképei (Továbbiakban =DVT) 264. és 315. sz. és Kovács Béla: A debreceni salétromtermelés története (Debr., 1941)62106., valamint A szabadságharc fővárosa (Szerk.: Szabó István, Debr., 1948) 160-161. Továbbiakban = A Szabadságharc... és Hajdú-bihari Napló 1974. márc. 17. 243