A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Régészet - Hajdú Zsigmond: Újabb javarézkori „rézcsákányok” a Déri Múzeum régészeti gyűjteményében

nádudvari típusban van egy ún. „csatabárd" vagy „harcifokos" variáns is (Patay 244., 245.)

11 Az utóbbiak azonban fele súlyúak a pocsaji példányhoz viszonyítva: hosszuk is kétharmada (345 g, 15,3 cm, illetve 360 g, 15,9 cm). Míg ezek nagy valószínűséggel vagy harci eszközök vagy hatalmi szimbólumok (jogar) voltak, addig a sokkal vaskosabb monostorpályi variánsokat elsősorban munkaeszközül használhatták (pl. fát hasítani vagy követ törni).

12 A pocsaji darabunk tehát a székely-nádudvari típusban a monostorpályi variáns és a „harcifokos" variáns között helyezhető el: közelebb az előbbihez. A másik két „rézcsákány" azonosítása nem jelent különösebb akadályt. A biharnagybajomi darab egyértelműen a mezőkeresztesi típusba tartozik (Patay 255.).

13 Súlyos, viszonylag kis nyéllyukkal rendelkező típus, amelyet minden bizonnyal fahasításra és kőhasításra használtak ékként. A nyél az első becsapáshoz majd később a megfelelő szög tartásához kellett, amíg a fokára valószínűleg fa bunkóval mért ütések adták azt a súlyt, amellyel szétfeszíthette a fát vagy a követ.

14 A balmazújvárosi „rézcsákány" szinte mindenben megegyező megfelelője: a jászladányi típus Bradu variánsa (Patay 428.).

15 Klasszikus erteil Patay i. m. 1985. 53. 20. tábla. A német elnevezéssel „streitaxtähnliche" variánsnak van titulálva ez a forma, — míg az átfogó elnevezéssel a székely—nádudvari típus összes darabját Hammeraxt-ként jelöli meg. 12 Pontosan meghatározni a funkcióját ezeknek a szerszámoknak igen nehéz, inkább csak spekulatív úton lehet következtetni a lehetséges használati körökre. A Patay-féle 244., 245. darab harci eszköz vagy hatalmi jogar voltát elsősorban a munkaeszköznek való alkalmatlansága adja. A robusztusabb monostorpályi variáns jobban betölti a fahasításra vagy kőfeszítéshez szükséges ék szerepét, hiszen inkább a foka felől fával ütve, mint a nyélnél fogva sújtásra használhatták. Míg a két kisebb gracilis forma a nagy nyéllyukkal azt engedi sejtetni, hogy egy hosszabb nyélbe fogva inkább ütni használhatták, tehát fegyverként. 13 Patay i. m. 1985. 57—59. 21. tábla. 14 Részben a 12. jegyzetben írottak szellemében ezeket a megállapításainkat is elsősorban spekulatív alapon tesszük: ugyanis semmi más nem magyarázza azt az ellentmondást, ami a viszonylag nagy súly és a kis nyéllyuk között van. Ha az eszköz súlyát kihasználva ütőszerszámként használták volna, akkor mindenképpen egy hosszú nyelet kell hozzá képzelnünk, amelyet a nyéllyuknál anynyira el kellett volna vékonyítani, hogy legyen az bármilyen kemény (pl. kőris) fából, hamar eltört volna. A nagy ívben való lendítésnek ellentmond az eszköz formája is, ugyanis annak viszonylag egyenes tengelye és a nyéllyuk jóval a súlypont feletti volta lehetetlenné teszi, hogy egy ilyen műveletet végezzenek vele. Ebben az esetben a nyél olyan „ellenütést" kapna, ami a törés veszélyén túl tönkre tenné a használója kezét is. Valószínűleg rövid nyéllel használták ékként. Az utóbbit bizonyítják a fokon tapasztalható ütésnyomok is. Igaza lehet Pulszkynak és Roskának is, akik kifejezetten „bányászcsákányként" írták le ezeket. (Pulszky lásd 10. jegyzet,Rosfca lásd 1. jegyzet). A kőben szegény vidékeken való előfordulásuk a famegmunkálásra való használatot valószínűsítik. A német terminusa ennek a típusnak is Hammeraxt, ami a fentieken túl a Hammer s^óvc' feltételezi, hogy esetleg a fokát ütésre (azaz kalapácsként) használhatták. Noha nem kizárt — esetleg kisebb kőtöréseknél — a kellemetlen súlypont miatt nem tartjute valószínűnek ilyen módon való használatuk. 15 Patay i. m. 1985. 1985. 79. 42. tábla. Töredékes volta ellenére is nyilvánvaló, hogy mind formájában, mind nagyságában annyira megegyezik a Patay-féle 428 darabbal, hogy okkal feltételezhetjük, hogy talán egy öntőműhelyben készültek. 90