A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Masits László: Kölcsey Ferenc hiteles ábrázolása

tanulás és fáradtság színe, a sápadtság szembetűnőleg látszott ábrázatban, . . ." olvasható Bártfaynak Kende Zsigmondhoz 1838-ban írt levelében. A kép középpontjában az arc világos foltja — a laikusok körében kedvelt élénk színek mellőzésével — jól érvényesül a sötét tónusú képmezőben. Az élete delén ábrázolt költő fejtartása a gondolkodó emberé. Bizonyos ellentmondás fedezhető fel a lágy vonalú száj és ép szemének éles, átható tekintete között. A mellképen: ,,. . . egy kissé meghajtott nyakkal s fővel ül... mi neki életében is természetes attidude-je vala:" — emlékezett rá Bártfay. A világos asztallapon nyugvó bal kar kézfejének eltakarása vitatható, még akkor is, ha elhagyásával az arcot kívánta kiemelni. Kifogásolható a modell fejének beállítása. Ezzel a festő a legelőnytelenebb megoldást választotta. Viszont a fej kopaszságát őszülő hajfürtjeivel némiképp enyhítette. Egyszerű, szegélyzsinóros, testhez simuló kékesen sötétszürke színű gombos atillája — mely a magyar nemesek ismert viselete — csak megerősíti barátja megfigyelését: „. . . díszruhában, . . . prémes mentében . . . ragyogni nem kívánt". A költő pozsonyi tapasztalatai alapján az 1832. évi ,,Országgyűlési naplójá"-ba is a társasági életnek hódoló piperkőcökről megvetéssel írt: „Nem, én ceremóniák embere nem vagyok. Hosszú mentét ölteni, és aranyos övet és sárga kardot kötni fel, sarkantyús csizmában lépegetni, kimérve tenni meghajtást, tiszteletről beszélni, s az ég tudja, miről gondolkozni: mind oly dolgok, amiket oly talált fel, kinek szív és fej soha dolgot nem\ adtak;" Kölcsey, portréjának festése esztendejében, 1835-ben írta Szemere Pálnak, öngúnnyal: „.. . tudnod kell, hogy meghíztam, s hasam elég tisztességesen megkerekedett. Ily emberektől, mond Caesar, mint ez a pohos Dolabella (J. Caesar párthíve — M. L.) nincs mit félni — de az a száraz tagú Cassius — az őhozzá hasonlók veszedelmes emberek. Látod ebből édes Palim, hogy kövér hasak kövér fejeknek tartattak már a Krisztus előtt. Megvallom, nem nagy dicséret". Keserű önbírálatát kellő értékére kell csökkenteni. Állításának túlzása mélyen ráncolódó bal kabátujjával bizonyítható. A művészre — ismerve megbízóit — feltételezhető, hogy hatott Kazinczy, aki azt hirdette: a művészi alkotásokban „. . . nem hasonlítás, hanem nemesítés kívántatik". Az arckép olyan mértékben tekinthető ideálképnek, amennyire a valóságnál eszményibb. A Bécset időnként Pesttel felcserélő, pályája kezdetén álló osztrák művész a költőt közelebbről bizonyára nem ismerte. Talán nem is gondolt arra, hogy nemcsak az irodalmi berkekben otthonos a modellt ülő költő: „Ideám az, amit a festőkről mondanak. Raphael kezei közül például и vázolat mindég tökéletesben jött ki, mint'az később színezés és kidolgozás után lön. Itt a tökéletesben a geniálisbat, a lelkesbet, a mesteri kéz bátor vonásait értem. Mint a festő egyetlenegy bátor vonásba oly lelket önt, mi később a mesterkélés alatt elvész: úgy a poétái müv prózafordítója az eredetinek karakteri vonásait bizonyosabban találhatja, mint ha versben fordítván egyfelől a nyelvvel másfelől az eredeti színeivel s harmóniájával bajlódik; s száz eset közül kilencvenben, ha valamit megnyer, kettőt veszt el helyében". (Bajza Józsefhez, 1833-ban írt leveléből). Pályakezdő művészt is pártfogolt: „E levélkével együtt talán el fog hozzád menni Kiss Bálint úr, Csongrád megyei fi. Ez Debrecenben jelesen végzé iskoláit, s így elkészülve Bécsbe ment, s a müvészségi akadémiánál 318