A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: A Református Kollégium a debreceni képzőművészet bölcsője (Kiállítási megnyitó beszéd, 1988. október 31.)

lölt teremtettségi rendben. Hogy a Biblia szavaival, kifejezéseivel éljek, minden művészi remeklésben a magát kitaszított, földi, gyarló ember egy pillanatra birtokolni, ajándékba, vagy kölcsönképpen bírni látszik azt a neki rendelt világot, amelyre a Teremtője azt mondotta: Imé, igen jó"! Erre a kiváltságra, erre a szavakkal kifej ezhe tétlenre mondotta Walter Timmling, a kiváló festő: „A szemünkkel vagy fülünkkel megtapasztalt szép mindig emlékezés a Paradicsomra." De ha ez így van, és gondolatban végigpásztázzuk a képzőművészet egyetemes remekműveit, az afrikai barlangok kőrajzaitól Rembrandt Éjjeli őrjáratáig, az ótestamentumi kultusztól Michelangelo Mózeséig, vagy az első keresztyének katakombamozaikjaitól Munkácsi Ecce homo-jáig, akkor nagyon is indokoltnak látszik a kérdés: hol vagyunk, hol a helyünk ebben az óriás világban, mit akarunk mondani, érteni itt és most, és hogyan fognak megszólalni, felnyílni e szerény művek lepecsételt ajkai? Tudjuk nagyon jól, hogy a mi városunkban a művészetnek az ún. szellemi művészeti ága dominált, mert itt Károlyi és Szenei Molnár nyelvezete volt a teremtő magyar gondolatok forrása. Puritán kálvinisták voltak a mi őseink, akik a szó művészetében a prózában, a költészetben, a ékesszólásban és a gyülekezeti zenében a maguk legjavát kívánták nyújtani, mégpedig azzal a tisztességgel, ahogyan Mózes mondja a népnek: „Amiben pedig fogyatkozás van, abból semmit se áldozzatok!" Azért volt ez így, mert tökéletesen szellemi mivoltánál fogva és közösségi hitvallás jellegéből következően bárki részt vehetett benne. Nem a világhírű lángelmék műveinek a csodálásán volt itt a hangsúly, hanem azon, hogy a nép, a gyülekezet meghallja és értse küldetését szép magyar nyelven, s a közösség egyenrangú tagjaként mondja hitvallását a gyülekezeti énekben, így a képzőművészetnek csak szolgáló szerepe lehetett a debreceni szellemi művészet mellett. Jól mutatja ezt Szőllősiné dr. Kürti Katalin művészettörténész asszonynak a meghívóhoz készített ragyogó tömörségű történeti összefoglalója. A rézmetszők a tudományos képzést szolgálták, a földrajzi mappák az iskolai oktatást segítették, a portrékészítők az emlékezésre és példaadásra buzdítottak, Csokonai márványszobra pedig a mindig élni, mozogni, fejlődni akaró debreceni polgár szellemi örökségét volt hivatva ébrentartani. De híven tükrözik ezt a szellemiséget a korabeli városi épületeink, a maguk grandiózusán impozáns külsejükben, és tiszta fehér, egyszerű belsejükben. Ezek sem önmagukért, sem nem a műértő élvezetért épültek olyanná, hanem hogy kifejezzék az évszázadok alatt beléjük oltódott, a hazájuk és népük számára értékeket termő és felmutató, páratlanul sajátos debreceni szellemi örökséget, amelyet — Révész Imre szavaival — „tűzállóvá a város főnix-sorsa edzett, teher alatt nőni a munka pálmájának reménysége tanított, lelki magyarrá a Biblia tett. . ." Debrecen valóban nagy árat fizetett azért, hogy Debrecen maradhasson. Mégis azt mondhatjuk, hogy a képzőművészeteket nem elsorvasztotta és nem elhanyagolta, csak az adott történelmi-társadalmi szituációban a korához igazított módon másként értékelte és másféle jelentőséget tulajdonított neki. Hogy a műértelmezésnek ez a másmilyen funkciója lenne a legfőbb oka a debreceni képzőművészeti múlt aránylag szegényes voltának, annak eldöntésére nem mernék vállalkozni, ugyanis ha nem értenők félre, ennek a vidéknek, a mi vidékünknek a gazdagsága éppen a szegénységben, az egyszerűen puritánban van, amit tisztán és hűen mutat be a 302