A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Történelem - Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez

zés ebben az időben ládát is jelenthetett. Annyi bizonyos, hogy 1748-ban már az asztalos ifjúságnak is igen szép, a mesterség jelvényeivel díszített intarziás céhládája van.

10 Bizonyos, hogy ebben az időben már a céhnek is hasonló ládája lehetett. Viszont a XIX. század közepe tájától már — egyedül a debreceni céhek között — keményfából készült, kétajtós, többfiókos álló szekrényben tartják a céh iratait és értékeit. A 2 és 3.., valaimint a 21. és 22. „regula" intézkedik a céhbe állás feltételeiről. Ezek szerint minden mesternek, „réginek és újnak" „próba művet" kell csinálni. Ez is bizonyítja, hogy új céh alakulásáról van szó! A kész művet a „város főbírájának" kell bemutatni. A céhbe való „beköszönő pénz" ebben az időben még egy forint, viszont 9 forintot kell fizetni a mesterasztal megváltása címén. A mester fia, vagy aki mester lányát, özvegyét veszi feleségül, csak fél mesterasztalt fizet. A 4. és a 18. „regula" a vándorlegény fogadásáról szól. Meg kell jegyezni, hogy az itteni legényeknek ekkor még nem teszik kötelezővé a vándorlást. Az 5. és 6. „regula" a „tábla hordás" szabályairól intézkedik. A 7., 8., 13., 15., 16. regulák a céhen belüli etikai, erkölcsi kérdésekkel foglalkoznak. A 9., 10. regulák a kontárok ellen védik a céhet. Érdekes utalást találunk itt arra, hogy bútorokat ebben az időben „a maga kezeivel a maga számára bárki művelhet", de ezeket a „szabad sokadalmakon" és „heti vásárokon" kívül más alkalommal eladni nem szabad. A 11. és 12. pontok az anyagbeszerzés előjogát biztosítják. A 14. regula a szolgálómester intézményét mondja ki. A 17. és 20. regula a „tanítvány vagy apród" szegődtetését, bérét és felmondási feltételeit szabályozza. A 24., 25. pontban a beteggondozást és a temetéseken való részvételt teszik kötelezővé. A 26., 27. és 28. regula a céh büntetőjogát 2 forintban maximálja, azon túl a tanács illetékes a bíráskodásban. Büntetést kell fizetni, aki a választásokon nem jelenik meg, s kizárják a céhből, aki megválasztván, tisztét nem fogadja el. Az 1636-os appendix szigorítja az ifjú mesterek házasságkötését: amennyiben három éven belül nem nősül meg, „táblájok felvonassék", azaz a céhből kizárják. A II. pont a behozott deszka felvásárlási feltételeit szabályozza, a III. pont pedig a legények elcsábítását bünteti szigorúbban, mint az első oklevél. 1646-ban még inkább szigorítják annak a büntetését, aki nem vállalná a rászabott tisztséget. 170 Г-ben a Szenátus megerősíti a céhbeliek védekezését a kontárokkal szemben. A főbíró aláírásával, a szenátus pecsétjével ellátott céhlevél tehát biztosította az asztalosoknak azokat a privilégiumokat, amelyeket ebben az időben más debreceni céhek is viseltek. (Sajnos, az eredeti oklevélről a pecsét elveszett!) A céh fejlődésének a felső fokozata azonban az, amikor az artikulusokat valamely országos főhatóság, a király, vagy az erdélyi fejedelem is megerősíti. Mivel csakis az ilyen céhlevél bírt országos érvénnyel, minden számottevő céh ennek megszerzésére törekedett. Maga ez az akció azonban igen hosszú és költséges procedura volt. Feltételezzük, hogy a debreceni asztalosok 1647-ben kezdtek először lépéseket tenni artikulusaik országos elismertetésére, de az 170l-es kiegészítés arra enged következtetni, hogy ezt a XVII. század folyamán nem kaphatták meg. Nem ismerjük országos érvényű céhlevelüket a XVIII. századból sem. A később idé10 P. Szalay, 1981. 124, 95