A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Holló László Kossuth-díjas festőművész születése 100. évfordulója alkalmából a Déri Múzeumban rendezett Emlékülés 1987. március 5. - Bíró Katalin: Holló László önarcképeiről

Bíró Katalin Holló László önarcképeiről A Holló László-irodalomban — amelynek jegyzéke legújabban Koczogh Ákos centenáriumi Holló László-monográfiájában jelent meg — gyakran találkozhatunk azzal a megállapítással, hogy lenyűgöző nagyságrendű önarcképsorozata egyedülálló a magyar festészetben, és életmüvének java részét önarcképei jelentik. Ezt volt hivatva reprezentálni 1961-ben a csaknem háromszáz művet bemutató gyűjteményes kiállításán az önportrékból berendezett külön terem a Műcsarnokban és négy évvel ezelőtt a Debrecenben szervezett kamarajellegű önarckép-kiállítás. Tóth Ervin 1965-ös monográfiáján túl azonban máshol nem találkozhatunk e gondolat részletes kifejtésével vagy összegző indoklásával, részben műfaji-terjedelmi korlátozottságok miatt sem. Az a kérdés, hogy milyen értéket képvisel Holló László önarcképfestészete az életművön belül és a korszak magyar képzőművészetében, sokoldalú, ikonográfiái, tipológiai, stílusbeli és pontos életrajzi adalékokat felkutató vizsgálódások, valamint széles körű összehasonlító anyagra támaszkodó elemzések alapján válaszolható meg, amelyre jelenleg nincs lehetőség. Ez alkalommal csak a Holló-életműre koncentrálva, a stílus szemszögéből és vázlatszerűen vesszük számba a tényeket. Bár az elmúlt évek munkájával összeállított életmű-katalógus (az olajfestmények jegyzéke) korántsem tekinthető teljesnek, kiindulásként mégis elsősorban annak adataira támaszkodhatunk. Jelenleg Holló Lászlónak 212 olajfestésű önarcképéről tudunk, amelyek közül 65-öt, tehát csaknem egyharmadát csupán irodalmi utalásokból, katalógusokból ismerjük. Ez a több mint kétszáz önarckép 1910 és 1974 között készült, sorozatuk mintegy hat és fél évtizedet fogott át. Valóban beszélhetünk sorozatról, mert a főiskola és az első háború évein kívül (1904—1909, illetve 1913—1918) csupán négy évből nem ismerjük önportreit: 1945-, 1949- és 1966—67-ből. Vannak évek, amelyekből csak egy-egy önarckép maradt fönn, de általánosabb az évente kettő—négy mű. A legszámosabb önarckép éppen azokban az években készült, amelyek egyben művészetének legtermékenyebb korszakait jelentették: 1928—1929, 1934—1936, 1940—1943 és 1960—1965 voltak ezek az időszakok. Ezeken kívül csupán két olyan év tűnik a szemünkbe, amikor más esztendőkhöz viszonyítva kevesebb festmény született, de közöttük nagy az önarcképek aránya: ez a két év 1956 és 1973. A szárazon hangzó statisztika azt a benyomást kelti, hogy méreteiben valóban egyedülálló ez az önarcképfestészet modern magyar művészetünkben. Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy maga a tendencia, az egész életpályát végigkísérő önarcképek sorozata nem volt példa nélkül álló festészetünkben — gondolhatunk akár Koszta József több mint hatvan önarcképére, Egry József, Derkovits Gyula, Kmetty János vagy Szőnyi István, llosvai Varga István, Hrabéczy Ernő művészetére. Ha az önarcképfestés hullámzó gyakoriságát próbáljuk értelmezni, elsősorban az életrajzi vonatkozásokat és a pályaív, az egyéni stílus alakulását kell figyelembe 435