A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)
Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bodolay Géza: Irodalomtörténeti kézikönyvek és az irodalmi diáktársaságok
pávai együtt az eperjesi társaság gyűlésén. És így tovább: sok ilyen adat bizonyítja a társaságoknak az írók, költők részéről való megbecsültetését, tehát korabeli jelentőségüket. Hogy ez a diákmozgalom nem elhanyagolható a mai irodalomtörténet-írásban sem, az abból is kitűnik, hogy a kor irodalmi és más sajtótermékei is számon tartották. Az egykorú sajtónak idáig több mint 150 olyan hosszabb-rövidebb cikkét, híradását ismerjük, amely az egyes társaságokkal foglalkozik. Kár, hogy A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772—1849 с kötet (Bp., 1975.) mindebből összesen csak hármat említ; abból is kettőt, az eperjesi és a pataki társaságról szólót tévesen a felnőttek társaságai közt (167. és 169. p.), és csak egyet, 1833-ból a Sokfélének a soproni társaságról szóló beszámolóját a diáktársaságok közt (170. p.). Pedig bevezetője (5. p.) szerint: „.. .gondot fordított [...] az egykorú cikkek [...] feldolgozására is". A leghosszabb ismertetések — erről ez a bibliográfia nem vett tudomást — a Tudományos Gyűjteményben és az Athenaeumban láttak napvilágot. Jó megoldás lett volna az is a MIL részéről (ha már külön címszavuk nincs ezeknek a diáktársaságoknak vagy legalább az önképzőköröknek), hogy a reformkor címszó alatt említené őket. Különös tekintettel arra is, hogy e szócikk bibliográfijában szerepel Farkas Gyulának A „Fiatal Magyarország" kora с könyve (1932), amely először hívta fel a figyelmet hangsúlyozottabban a protestáns kollégiumok társaságaira; és Brisits Frigyesnek A XIX. század első fele с műve (1939), amely külön fejezetet szentelt a kispapi társaságoknak. E forrásai ellenére a MIL-nek ez a szócikke is mellőzte az irodalmi diáktársaságokat. Nem tekinthetjük a mozgalom jelentőségéhez mérve elegendőnek, hogy két társaság néhány soros cikket kapott a MIL-ben, éspedig az egyik legjelentősebb, a későbbieknek példát mutató Soproni Magyar Társaság és az egyik nagyon rövid életű, a Pesti Magyar Társaság. Ezt olvashatjuk a soproni társaságról: „Az első magyar ifjúsági önképzőkör. 1790-ben Kis János kezdeményezésére alakult. Hetenként tartott ülésein a diákok felolvasták és megvitatták irodalmi alkotásaikat és irodalmi dolgozataikat. Célja a magyar irodalmi szellem és műveltség ápolása volt." A pestiről pedig ezt: „A pesti magyar tanulóifjúság 1791-ben, Kis János Soproni Magyar Társaságának mintájára alapított nyelvművelő- és önképzőköre. Vezetője Cziráky Antal volt. Az igen rövid életű társaságnak mindössze egy kiadványa jelent meg: A P. kiadásainak első darabja (1792; a kötet verseket és prózai dolgozatokat tartalmaz)." Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a több mint 150 évig fennálló Soproni Magyar Társaság komolyabb méltatást érdemelt volna. Ráadásul ez a pár sor is tárgyi tévedéssel kezdődik. Nem a soproni volt ugyanis időrendben az első „önképzőkör". (Nem is vált soha önképzőkörré: 150 éves jubileumát is mint Soproni Magyar Társaság ünnepelte 1940-ben.) Két kispapi társaság megelőzte (talán még a pozsonyi líceumé is, a MIT bevezetésében említett többi társaság pedig egy időben indulhatott vele). A kispapok társaságai a II. József rendeletéből létrejött központi szemináriumokban működtek 1785-től 1790-ig. Az egyik benne van — mint láttuk — a MIT bevezetésében évszámmal együtt („a pozsonyi kispapoké 1785-től, Fejér György körül..."). A MIL-ben mind a kettő benne van, éspedig egy-egy vezető tagjuk nevénél. Fejér György szócikke ugyan hallgat róla, de Döme Károly neve alatt ezt olvashatjuk: „Pozsonyban mint papnövendék irodalmi kört alakított társaival." Persze Döme nem 1786-ban született, mint a MIL állítja, hanem 1768-ban, így lehetett Fejér György mellett a társaság másik vezető alakja a 12 tag között, akik közül még négynek a nevével találkozhatunk a két kézikönyvben. Day ka Gábor nevénél van nyoma a másik kispapi társaságnak: „... felvilágosult műveltségét a magyar nyelvművelés szolgála365