A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bodolay Géza: Irodalomtörténeti kézikönyvek és az irodalmi diáktársaságok

déstörteneti és politikai) jelentőségét. Állításom részletes bizonyítása közben (nem lépve túl a kézikönyvek vizsgálatának így kialakított határain) röviden be is szándékozom mutatni a társaságokat ebben a tanulmányban. Az elnevezés kérdése Szóvá kell tennem mindenekelőtt egy látszólag apró pontatlanságot: az önképzőkör szó használatát, amely mindkét kézikönyvben gyakran bántotta a szememet. Bizonyára csak az egyszerűség kedvéért használták többen ezt a közismert elnevezést. A szabadságharc előtt azonban soha egyetlen társaság sem nevezte magát önképzőkörnek. Voltak szép számmal magyar társaságok (Bessenyei „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék"-ának diákmegvalósításaként), voltak olvasótársaságok és képzőtársaságok, beszéltek és írtak nyelvművelő vagy régiesebben: nyelvmívi társaságokról, használták a társulat, egyesület nevet is, de önképzőkörök nem voltak sehol, sem a kéziratos társasági jegyzőkönyvekben, sem a korabeli sajtóban. Olyan anakronizmus tehát erre a korra vonatkoztatva az önképzőkör elnevezés, mintha egy reformkori íróról azt írná egy mai életrajza, hogy az általános iskola nyolcadik osztályának a befejezése után felvették a gimnázium vagy a szakközépiskola első osztályába. Az önképzőkör elnevezés azért válik — szerintem — egyszerű anakronisztikus szóhasználatnál nagyobb hibává, mert olyan képzetek társítására ad alkalmat, amelyek a későbbi — a század végén gomba módra elszaporodó — önképzőkörökre voltak jellemzők. A közös név alá foglalással éppen az marad homályban, hogy ezek a diáktársaságok nagyobb jelentőségűek voltak, mint utódaik, a (nem ok nélkül) „versfaragó" jelzővel is illetett önképzőkörök. A mai olvasó az önképzőkör szót látva kizárólag középiskolás körre gondol, amelyben a legidősebb tagok tizennyolc évesek. A régi kollégiumokban viszont még nem volt különválasztva a közép- és a főiskola. Az ifjúság vezetői általában idősebbek voltak a mai gimnazistáknál. Kis János húszéves volt, amikor 1790-ben a soproni társaságot megalapította; Szemere Bertalan is ennyi, amikor a sárospatakit 1832ben létrehozta, de alapítótársa, Warga János már huszonnégy. Többségükben tehát a mai egyetemisták életkorában jártak: a legfiatalabbak általában tizenöt évesek voltak, húsz-huszonnégy a vezetőgárda. Többek közt ebből is adódott, hogy fontosabb szerepet játszottak irodalmunkban, mint a későbbi, csak gimnáziumi önképzőkörök. A közös elnevezés alapján azt is képzelheti az olvasó, hogy az akkori iskolákban éppúgy készen várták a tanulókat a tanárok által fenntartott, irányított, az állami tantervben jóváhagyott, sőt ösztönzött önképzőkörök, mint később. Az iskolába bekerülő diák — gondolhatjuk — bizonyára belépett a szinte kötelező önképzőkörök, ahol, mint egy gyermekbetegségen, átesett a békés diákverselgetésen, nincs tehát szükség arra, hogy egy rövid lexikoni vagy irodalomtörténeti életrajz külön kiemelje, föltétlenül számon tartsa ezt az adatot. Ezzel szemben a régi társasági mozgalomban a diákoknak csak a legjava vett részt, s feladatuknak a verselgetésen túl a sokkal szélesebb körű művelődést tekintették. Ezek a fiatalok — s ez jellemző egészen a szabadságharcig, sőt a kiegyezésig — a királyi hatalom képviselőinek, néha az iskolai vezetőségnek is a rosszallása ellenében tartották fenn, védték egyesületeiket. Maguk kezdeményezték ezeket a társaságokat, maguk kérték fel tanárelnökeiket (a tanári kar legföljebb jóváhagyta a fölkérést), maguk választották tisztségviselőiket. A feudális, tekintélyelvű gondolkodás és a szabadelvű, polgári átalakulást sürgető nézetek orszá356