A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Egy jeles debreceni kartéziánus, Huszti Szabó István

Huszti, mint láttuk, nemcsak kitűnően képzett, áldozatkész orvos volt, de kiváló alkotó tudós, filozófus is. Weszprémi tíz művét sorolja fel, melyek közül nyolc filozófiai, orvosi értekezés, kettő kegyességi mű, fordítás. Ezeket 12 év alatt készítette el. Alkotó tevékenységének a szabadságharc viharai vetettek véget. Mind magyarországi, mind külföldi tanulása a Descartes nyomán kibontakozó korai felvilágosodás idejére esett. Utaltunk már arra, hogy debreceni tanulása idején a kollégiumban működött Szilágyi Tönkő Márton, a kartezianizmusnak egyik legelső nagy hatású magyarországi hirdetője, s ugyancsak kartéziánus volt a kolozsvári (Szathmár-) Németi Sámuel (1658—1717) filozófiaprofesszor. Tankönyvét Maróthi György Opinioneséhen a debreceni kollégiumban is bevezetésre ajánlja. Külföldi egyetemei sorából emeljük ki pl. e szempontból a franekerit, mely szinte elsőként tette magáévá a descartes-i tanokat, ami nem csoda, hiszen a nagy filozófus 1629-től itt élt, s 1650-től itt tanított Coccejus (Robert Koch, 1603—1669), aki a teológiát a kartezianizmussal kapcsolta össze, akárcsak előtte Amesius (William Ames, 1576—1633) a ramizmussal. Huszti leideni tanára, disputációinak elnöke, Burgher de Voider (1643— 1709), maga is meggyőződéses kartéziánus volt. De mind elnöke, mind Huszti kartezianizmusára utal első négy értekezésének már a címe is (De homine automato, De natura mentis, eiusque functionum, a 3—4-ikben pedig „existentia Dei et existentia Nostri", Isten és a mi létezésünk magyarázata kerül sorra az előbbi kettő szempontjainak a segítségével.

33 Ezek mind descartes-i problémák, kifejezések, és természetesen a megoldások is az ő tanítását követik. De kartezianizmusát Huszti orvosdoktori értekezésében sem tagadja meg, de mint látni, inkább fejleszti, kiterjeszti. Műveinek Magyarországon, sajnos, csak egy része található meg. Még azok is, amelyeket Szabó Károly meglevőknek jelez, mára elvesztek a két háború s esetleg hanyagság következtében. Magam csupán két tanulmányát tudtam elolvasni eredetiben: orvosdoktori értekezését s a Bárány Mihály által előadott disputáció szövegét. Felfogását, ismeretei körét, tudásának színvonalát, elméjének élességét, nem kevésbé kitűnő latinságát ezek is jól mutatják. Orvosdoktori értekezésének lényege az alábbiakban foglalható össze: A természetben mindennek megszabott rendje van, melyet alkotója (Naturae Auctor), aki e rend és mozgás első és fő oka (causa príma et principalis) alakított ki és mozgat, mint azt a filozófusok Arisztotelésztől, Platóntól Helmotiusig, Boyle-ig

34 tanítják. Mint valami remek gépek működnek a mindenséget alkotó testek, köztük az ember is (automata vagy machina artificiosissima). A természet igyekszik ezt a benne levő erőt, működést megőrizni, s lehetőleg eltávolítani, ami azt zavarja. Az orvosnak mint a természet szolgájának tehát elsősorban a természetet kell megismernie, vezetését követnie s a betegség által megzavart mozgását helyreállítani, a lankadást megerősíteni s a mozgás akadályait elhárítani. Ezért kell az orvosnak a természet órájára is figyelni (tempóra quibus natura utitur observare debet). Ezután a különböző betegségek, pl. a járványok, lázak, kiütéses betegségek okairól, kezelésről, gyógyszereiről, a nők tisztulási idején alkalmazható, illetve kerülendő gyógymódokról szól. Az orvosnak mindenkor törekednie kell a betegségek okainak megismerésére, megszüntetésére, mert ebben áll az orvos bölcsessége s a szerencsés 33 Turóczi Trostler József Magyar Cartesianusok с tanulmányában (Bp., 1933.) megemlíti, hogy Huszti értekezéssorozatának második részében Descartes-ot „princeps ille philosophorum"-nak nevezi (12.1.). 34Helmotius: valószínűleg Helmont, Jean Baptiste van (1577—1644), belga kémikus, fiziológus, fizikus. Összegyűjtött művei Ortus medicináé, vei opera et opuscula omnia címmel jelentek meg 1618-ban, Boyle, Robert (1627—1691), angol természettudós. Sokat foglalkozott a gázok vizsgálatával. A Boyle—Mariott-törvény egyik felfedezője. 289