A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Néprajz - Székelyhidi Ferenc: Ragadványnevek a debreceni cívistársadalomban

g) „Részeges" Csiszár István. Ezt az elmarasztaló ragadványnevet gyakori italozgatása miatt kapta. g) „Dalos" Kardos Sándor. Szeretett dalolgatni, nótázgatni. h) „Énekes" Nagy Sándor. Szekéren ülve, mialatt lovaival az úton poroszkált, unalmában nótázgatott, dalolgatott. i) „Hetvenbokájú" Burai Sándor. Jó táncos hírében állott, felesége is az volt, lakodalmakban, eljegyzésekben (kézfogókban) legtöbbször ők nyitották meg a táncot. j) „Kefés" Balogh. Szerette fényes szőrű lovait, olyannyira, hogy a kelleténél többször, jobban kefélgette azokat. k) „Jáger" Pinczés. Szenvedélyes vadász hírében állott. /) „Százlovas" Balogh József. Szeretett dicsekedni, hogy neki száz lova van, ami persze nem volt igaz. m) „Rosszlovas" Birinyi Imre. (Méliusz tér 11. sz.) Soványak, gyengék, alultápláltak voltak a lovai egész életében. n) „Pávás" Gál. A Gál dűlőn lakott, Debrecen külterületén volt tanyás ingatlana. Ragadványnevet azért kapta, mert szerette szép díszmadarát, a pávát. A mesés szépségű madár ott sétálgatott tanyasi házának udvarán — ellentmondásos látvány volt a megszokott baromfiak, a kacsák, libák, tyúkok között a főúri parkokba jobban illő, szép tollú madár. 11. Adományozásból eredő ragadványnevek a) „Vitéz" Kovács István. Az első világháborúban tanúsított bátor és vitéz magatartásáért a vitézi rend tagja volt. 12. Ruházat, viselet miatt adott ragadványnevek a) „Gatyás" Nyilas János. (Méliusz tér 6. sz.) A cívisek világában a gatyaviseleaz első világháború után kiment a divatból. Ő azonban, szinte egyedül már, ragaszt kodott ehhez a viselethez, és még a 20-as években is gatyában járt. A járókelők csodálkozva fordultak utána. Százéves korában halt meg, róla nevezték el a Nyilastelepet, később Szabadságtelep. b) „Piszkos" vagy „Zsíros" Ecsedi István. (Mester u. 23. sz.) A mellénye, inge, kabátja, egész ruházata gondozatlan, ételmaradékos, pecsétes volt. Ő mondta cselédeinek, amikor azok „nemzetes" uramnak szólították, hogy „ne mondjátok nekem azt, hogy nemzetes úr, hanem mondjátok csak azt, hogy »piszkos« Ecsedi, úgyis tudom, hogy a hátam megett úgy hívtok". Egy alkalommal gyalog menve ki a tanyájára, útközben elhagyta a mellényét, amelyikben az aznap eladott tehenének az ára volt. Másnap, amikor észrevette, hogy a mellényt elhagyta, visszament az úton, és megtalálta a mellényt, a rossz, piszkos ruhadarab senkinek sem kellett. (Ő volt a Déri Múzeum első igazgatójának az édesapja.) c) „Sipkás" Tóth Bálint. Télen-nyáron, ha esett, ha fújt, ha meleg volt, ha hideg, mindig a fején volt báránybőr sipkája. Ezért lett „Sipkás" Tóth. d) „Meszeslábú" Tóth. Birkáit fejve, a tej ráfreccsent a csizmaszárára (lába szárára?), amit nem távolított el, a tej rászáradt, és azt a benyomást keltette a szemlélőkben, hogy meszes a lába. Nemzedékeken keresztül ezt a Tóth családot a „Meszeslábú Tóth"-oknak hívták. (Jókai u. 19. sz.) 273