A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Néprajz - Fehér Ágnes: Gondolatok a debreceni szabadegyházi közösségekről

A teljesség igénye nélkül is meg kell próbálkozni néhány motiváció felszínre hozásával e csoportokkal kapcsolatban. Tagadhatatlan és ugyanakkor sajnálatos tény, hogy napjainkban valódi kohéziós eró'vel rendelkező mikroközösségekről alig beszélhetünk. Az ember társas lény, és akár magányos, akár nem, ezen túl szeretne tartozni „valamihez" vagy „valakikhez". Sajnos, társadalmunkban az erre hivatott közösségek vagy hiányoznak, vagy hibásan, hiányosan működnek; az egyén könnyen személytelenné válhat, uniformizálódhat bennük. Az elszemélytelenedéstől pedig minden ember ösztönösen fél. Jogosan. És még számtalan további emberi félelemmel, szorongással kell számolnunk. Az egyén fél a bajai, problémái őszinte feltárásától, a sebezhetőségtől, fél az esetleges emberi, érzelmi kiszolgáltatottságtól. Ezért keresik, kutatják sokan a „védett", biztonságot nyújtó közösségeket. (Egyáltalán nem volt véletlen a régi városi, falusi olvasókörök, dalárdák, klubok, kaszinók stb. népszerűsége.) A ma embere keresi a neki való mikroközösséget, ahol megmutathatja önmagát, anélkül hogy identitását elveszítené. Természetesen a szabadegyházak körében is megfigyelhető bizonyos fokig egy olyan tendencia, mely az egyént igyekszik beolvasztani szervezetébe. Viszont emellett azt sem szabad letagadnunk, hogy az egyénre való odafigyelést, az egyénhez való odafordulást szinte kivétel nélkül meg tudják oldani a maguk speciális módszereivel. Nagy gondot fordítanak például a fiatal korosztály nevelésére, és ehhez remek érzékkel megtalálják az éppen megfelelő eszközöket. A baptizmus mindig is támogatta a fiatal korosztály zenei képzését, a debreceni baptista gyülekezetnek saját jól felkészített énekkara van, mely olykor a debreceni hivatásos kórusoknak is segít egy-egy hangverseny kapcsán. Minden társadalomnak komoly problémája, hogy mit kezdjen munkaképtelen, elöregedő tagjaival. A szociális otthonok (melyeknek száma is behatárolt, korlátozott) kényszerű és nem mindig szerencsés megoldást képesek nyújtani ebben a problémakörben. A szabadegyházak esetében az idős, öreg, magányos tagok testi-lelki ápolása, ellátása nem jelent, nem jelenthet gondot. Szerves része a tagok által gyakorolt szeretetszolgálatnak. Érdekes megfigyelni azt a tényt is, hogy a generációs viszonyok igen kiegyensúlyozottak a szabadegyházi tagság körében — generációs ellentétekről nem beszélhetünk. Ez a jelenség nyilván azzal magyarázható, hogy a szabadegyházi tagok etikai, életmódbeli normatívái nem mutatnak akkora eltérést, mint a társadalom „nem vallásos" rétegeinél megfigyelhető. A szabadegyházak tagjai számára egy jól körülhatárolható, speciális teológiai alapokra épült, hosszú évtizedeken át kikristályosodott normarendszert biztosítanak. Amennyiben az egyén csatlakozik valamelyik kisegyházi csoporthoz, abban az esetben ehhez a tradicionális normarendszerhez alkalmazkodnia kell. Cserében maga mellett tudhatja egy érzelmi-emberi biztonságot nyújtó közösségnek a támogató erejét. (Persze hibás szemlélet lenne ezt leegyszerűsíteni egyféle adok-kapok viszonyra.) A mai magyar szociológiában egy időben fontos kérdésként merült fel a család intézményének válsága, ennek kielemzése. A hagyományos nagy családok felbomlottak, a nukleáris család pedig több vonatkozásban krízisszituációba került. A panellakótelepek elidegenedett, személytelen légköre, a nők tömeges (sokszor kényszerű) munkába állása számtalan családi szféra légkörét megrontotta, bomlasztotta. A „lakótelepi gyermek" fogalma sok esetben beilleszkedési, viselkedési zavart is takarhat. A szabadegyházak családideálja szinte egyértelműen a tradicionális modellnek felel meg, melyben a férfi- és a női szerepek jól elkülöníthetőek tipikusan férfi-, illetve tipikusan női munkákra. Az ideális családeszmény megfogalmazásában a szabadegyházi közösségek Pál apostol leveleinek álláspontjára helyezkednek. „A férfi legyen a 265