A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Néprajz - Varga Gyula: A zelletermesztés hagyománya Monostorpályiban

lékek nem támasztják alá. A források tüzetesebb elemzése alapján úgy tűnik, hogy korábban a zellert a többi zöldségfélével, fűszernövénnyel együtt csak a kertekben termelhették, bár lehetséges, hogy ezekkel együtt kis mennyiségben már korábban is árulták közeli s távolabbi piacokon. Monostorpályiban azonban — mint sok más nyíri faluban — a kert fogalma némileg eltér a kerítéssel, garádjával körülkerített alföldi faluk kertjeitől. Itt a falut tekergósen körülveszik a mélyedések, folyások, forrásos völgyek, s ezek nyitottak a homokos parton sorakozó telkek felé. így a kertek gyakran szinte átmenet nélkül folytatódnak a dús füvet termő rétekben, kisebb patakszerű vízfolyásokban, morotvás mocsarakban, s ezek között kiemelkedő szántóföldekben, erdőkben. A „kertek" hossza így változó: ki mennyit tudott a víztől, réttől, erdőtől elhódítani, illetve ezekből tulajdonjogilag megszerezni. Az utcafront felől szabályosnak tűnő szalagtelkek tehát hátul, a kerteken át összefolynak a rétekkel, szántóföldekkel. Ezáltal meglehetősen kusza összefüggésű tulajdonok képződnek. (1. sz. térkép.) Az egyes parcellák határát ma is gyakran egy-egy fűzfabokor, álló fa jelzi. A rétség közepén olykor az ezt körülvevő utcák kertjei összeérnek, máskor a kertek közé idegen tulajdonosok kisebb birtoktestei is benyomultak. Ezek régen lehettek földesúri parcellák, ma a termelőszövetkezet kukorica-, répatáblája. Ebből következik, hogy a telekhez tartozó „kert" nagysága többféleképpen változhatott: szerencsés esetben bővülhetett, máskor szűkült. Bővülhetett pl. azzal, ha a rét megművelhető részét valamilyen módon a fölötte levő telek tulajdonosai megszerezték és feltörték, de kedvezőtlen időben műveletlenül hagyták, és szénát kaszáltak rajta. (Ma a kertek végében igen nagy területek állnak feltöretlenül, mert idős tulajdonosai nem képesek már kertjük egész területét művelni.) A művelt kerti földek nagyságát befolyásolhatták nem várt áradások vagy aszályok is, de mindenekelőtt a telket bíró családok szorgalma, aktivitása. Ez a sajátos belső telekszervezet tehát nem különül el élesen az úgynevezett külső telektől, hanem a kétfajta telekegység lényegében egybeolvad. A belső telkekbe benyúló nádas, lápos részek kedvező esetben zöldségtermő földekké alakulhattak, majd a lapályok folytatásaként — konjunkturális feltételek mellett — a zellerparcellák is mind messzebbre kiterjeszkedtek a falutól távolabb eső területekre is. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy ezek a zellertermesztésre alkalmas földsávok valamilyen módon a kisparasztok rendelkezésére álljanak. A zellerföldek megszerzésének egyik módja a feles művelés elterjedése volt.

31 Adatközlőim szerint már az első világháború előtt is szokásban volt, hogy a nagyobb gazdák 200— 300 négyszögöl, esetleg ennél nagyobb parcella földet feles művelésbe adtak ki az arra igényt tartó kisparasztoknak. Feles művelés esetén a földet a gazda szántotta meg, ő adott vetőmagot, amit aztán a feles hajtatott ki, majd palántálta, kapálta, felásta, megtisztította, azután feleztek. A termést a gazda szállította haza. A zeller a két világháború között igen jól jövedelmezett. így aki ezzel foglalkozott, rövid idő alatt megerősödhetett. A korszerűtlenül gazdálkodó nagybirtokok nem bírták a kapitalista versenyt, s az 1920-as évektől mindinkább rászorultak birtokaik megcsonkítására. így az 1918-as, 1920-as földosztásokat nem számítva is (amikor a Liget, Keserűkút, Völgyes, Kanlapos, Péceli nevű határrészeken osztottak kisebb parcellákat) az 1930-as évek végétől mind gyakoribbak a parcellázások. 1941ben pl. a hatalmas Gora ve-birtok nagyobb részét már kisparasztok vették meg. 31 A zellertermesztés XX. századi kibontakozását elsősorban élő adatközlők, egykori gazdák elbeszélései alapján igyekeztem feltárni. Adatközlőim tájékoztatását ezűton is köszönöm. 174