A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Történelem, műemlékvédelem - Surányi Béla: A Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX–XX. században

Annak ellenére, hogy az egész Alföld állt az érdeklődés homlokterében, a Hortobágy

2 sok probléma megoldásában mércéül szolgált, elmarasztaló vagy példamutató értelemben. Úgy tűnik, hogy a Hortobágy jelentette az extenzív gazdálkodás fölszámolásának a próbakövét a hazai mezőgazdaság modernizálásában. Neves agrár szakemberek

3 keresik a megoldást az Alföld viszonyaihoz igazodó korszerű mezőgazdasági kultúra kialakításához. Buday Barna

4 fölsorakoztatja azokat, akik — csak a legnevesebbek — hallatták szavukat e kérdésben. Már Széchenyi István is fölismerte e kérdés fontosságát. Nagyszabású terveket dolgozott ki az Alföld mezőgazdaságának föllendítésére, mindez csak terv maradt, de nem múlt el nyomtalanul. Bár a folyamszabályozás megváltoztatta az Alföld klímáját, mégsem írható teljesen rovására pl. az 1863. évi aszály. Az a nézet terjedt el, hogy a csatornázás, erdősítés nem adja kezünkbe a megoldás kulcsát. Cserháti Sándor 1907-ben kifejtette: a jobb talajművelés, a takarmánytermesztés fölkarolása, a trágyázás állandósítása a siker záloga. Mint a magyar növénytermesztés elismert szaktekintélye, véleményével ösztönözte az OMGE-t s az FM-t egy bizottság fölállítására, amelyik fölkereste az Alföld jellegzetes tájegységeit, közte a Hortobágyot is, hogy a helyszínen alakítsa ki véleményét, és segítsen megoldást találni. Ennek az eredménye, a már említett Forster Géza-tanulmány nem rejti véka alá azon véleményét, hogy az állandó aszály, a szikesek terjedése — szerinte — a nagyarányú „víztelenítés" rovására írandó. Az öntözőhálózat kiépítése, a szükséges vízmennyiség biztosítása viszont megoldatlan feladat elé állítaná a hazai gazdasági életet. így ahol megvannak a föltételek, ott öntözni kell, de nem szabad elzárkózni a gazdálkodási reformoktól sem: fásítás, szikesek javítása, lucerna-, csalamádétermesztés — s általában a takarmánytermesztés —, közlekedési hálózat kiépítése. Az 1920-as években Kaán Károly

5 alapvető munkáiban nemcsak a múltat vázolta föl, de megrajzolta a jövőt is. Klebelsberg Kunó 1932-ben ún. Alföldi Bizottságot alapított. RuffyVarga Kálmán — a pallagi akadémia igazgatója — 1935-ben felsőházi beszédében adatokkal támasztotta alá a Hajdúság szorongató vízhiányát. 1934-ben e területen pl. csak 345 mm csapadék hullott, holott egy sikeres gazdasági esztendő legalább 550—600 mm-t igényel. Ruttkay Udó nagyszabású terve az Alföld öntözésének megoldására közel 800 millió pengőt emésztett volna föl. A pénz szűkössége mellett a technikai háttér is hiányzott. Maradt a kisebb területekre szorítkozó öntözés megteremtése, bár ez csak a gazdálkodás reformjának egyik —jóllehet alapvető — föltételét jelentette. Az Alföld — közte a Hortobágy — a folyószabályozás előtt Bár a hazai történettudomány még nem dolgozta föl a magyar táj történetét, de a megjelent történeti földrajzi munkákból

6 kiderül, hogy mennyire átalakult hazánk felszíne, idomulva az ember igényéhez. Módosultak az éghajlati, hidrológiai és talaj2 Alföldi gazdálkodás. A Köztelek с hetilap cikkgyűjteménye. (Bp., 1936.) — Kaán Károly: A magyar alföld. (Bp., 1927.) Uö: Az Alföld problémája. (Pécs, 1929.) — Katona Béla: Az Alföld gazdasági jövője. (Bp., 1914.) — Vadnay Tibor: A magyar jövő. (Bp., 1918.) (Az Alföldet is érintő kérdések taglalása.) 3 Kiemelendő: Gyárfás József: Sikeres gazdálkodás szárazságban. (Magyar dry-farming.) (Bp., 1925. 2. kiad.) 4 Buday Barna: Mentsük az Alföldet! In: Alföldi gazdálkodás. (Bp., 1936.) 3—8. 5 Lásd: 2. jzet. 6 С'sánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. (Bp., 1890—1913. I—

III., V. — Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. (Bp., 1882.) I—

II. A legalapvetőbb munka: Györjfy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. (Bp. 1987.), II. (Bp. 1987.) 98