A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986 (Debrecen, 1987)

Művészettörténet - Szíj Rezső: Mata János (1907–1944)

doktori értekezést. Erről azonban tudni kell, hogy a „dr." cím elnyeréséhez nem kívántak komolyabb szellemi erőfeszítést, többnyire megelégedtek egy 20—30 gépelt oldalas szerény tanulmánnyal, úgyhogy ez a száz pengő végeredményben forintra átszámítva egy egyíves munka legmagasabb honoráriumának felelt meg. Mata a kortársak visszaemlékezései szerint elég sok ilyen értekezést írt. Az 1930—1940 közötti években 100 pengőből egy többgyermekes család szerény, de tisztességes körülmények között megélhetett. Szükségszerű nyomorról 1937 óta Matánál nem beszélhetünk, még ha időnként előfordult is súlyosabb zökkenő, ahogy ez nagy jövedelműekkel is megesik. Sok függ ugyanis a pénzzel való bánni tudástól, a beosztás művészetétől. Matánál az anyagi zökkenőket egyrészt az okozta, hogy aránylag későn jelentkezett — katonaság és egyéb okok miatt —, s a dolgok természetes rendje szerint is évek kellettek volna ahhoz, hogy a családalapítással, lakás berendezkedéssel, aztán a gyermekek születésével együtt járó gondokkal párhuzamosan jövedelme is emelkedjék, majd megfelelő szintet elérjen. Ehhez a „kifutási" idő — Mata számára — viszonylag kevésnek bizonyult. Mindehhez tudni kell, hogy Mata gyűjtőszenvedélye nemcsak könyvekre, hanem úgyszólván mindennemű régiségre, különösen fegyverekre is irányult. A Déri Múzeum egyik évkönyvéhez illusztrációkat készített, de mert összeveszett Sőregi János igazgatóval, megszakította vele a kapcsolatot, s attól fogva csak Lükő Gáborhoz járt be. A múzeumban is a régi fegyverek, ezek közül is a kovás pisztolyok érdekelték. A pisztolyokat szépen kitisztogatta, s közben kipróbálta őket. Mindegyikről elmondotta, mekkorát durrannak, melyikkel hogyan lehet célozni. Ennek a játéknak főleg az ifjú Mata Jancsi örült, de az efféle szórakozás az öreg Mata régiség iránti érdeklődését is szolgálta, s ennek a múzeum is hasznát látta.

15 Rendszeresen kijárt a debreceni zsibvásárra (zsibogóra), ahol olcsón lehetett hozzájtni a lakásokban elavultnak minősülő háziipari, népművészeti tárgyakhoz, régi könyvekhez, avult fegyverekhez. Ez a gyűjtőszenvedély érthető az olyanfajta kultúrembernél, amilyen Mata személyében áll előttünk, aki ha stílus tekintetében nem is mindig szerencsésen, de szervesen és tudatosan képviseli a tradíciót,aki tehát az újszerűséget nem a múlt megtagadása árán testesíteti meg. A gyűjtőszenvedély azonban pénzt kívánt, noha a jövedelemből, még az ex libris-készítést is figyelembe véve, csak a növekvő család eltartásához szükséges — és már vázolt — tisztes létminimumra futotta. A gyűjtés pénzt vont el a családfenntartásra szükséges összegből, panaszai közt azonban erre nem hivatkozik. De hát a művelt embernek joga van, sőt kötelessége is a szellemi kultúra javait gyűjteni, amihez viszont megfelelő jövedelem kívántatik. Mire Mata ezt elérhette volna úgy, hogy miatta az otthon ne lásson gondot, ebben már a második világháború, majd a korai halál — 37 éves korában — megakadályozta. Művészi fejlődése és filozófiai tanulmányai miatt is szüksége volt mellékkeresetre. De mert valamennyien hozzá hasonlóan pályánkra még rá sem lépő, vagy azt éppen hogy elkezdő fiatalok voltunk, csak keveset tehettünk érte. A Naszádos ex libris-rendelése is elsősorban segítő szándékból fakadt. Anyagiak miatti, nem mindig kellően indokolt türelmetlenségét, ebből fakadó kitöréseit maga is megbánta, és leveleiben vissza is vonta. „Vadkani" természetén (1. 4. lev.) valóban nehezen tudott uralkodni. Maga látta kárát annak a benne is meglévő művészgőgnek, amit látszatszerénykedese sem tudott eltakarni, s amitől talán nem is akart szabadulni. Ennek a magatartásnak a gyökerei nálunk még a századfordulóra nyúlnak vissza. A költő, a művész elvárta, hogy a társadalom leboruljon előtte. Más szóval: Mata is elvárta, hogy tudjanak róla, kérjenek tőle verset, kéziratot. Önként maga ritkán jelentkezett, mert ezt nem tartotta költőhöz, művészhez, tehát magához illőnek. Nevezhetjük ezt egyszerűen túlzott önérzetnek, akkor is szemléletbeli tévedés, aminek mindig az issza meg a levét, aki gyakorolja. Azt hitte, hogy az alkalmazkodás már megalkuvás is egyben, és a hajlékonyságnak azt a finom árnyalatát, ami sokszor elősegítője a helyes cél megvalósításának, nem ismerte. Különben őszintén 15 Lükő Gábor idézett levele. L. 11. j. 414