A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Történelem - Rácz István: A cívis fogalma

Szűcs Györgyné ellen indított a tanács eljárást, „mivel sokszor gyakorlottá a bor árulást, sokszor rajta kapattatván, intettetett, büntettetett és magát arra kötelezte, hogyha többször abban találtatnék, háza elhagyattassék, maga Városbul ki üzetessék, mind ezekkel nem gondolván, magát vakmerőségre vetette, azért maga kötelezése szerint háza elhányattatik és az Városbul ki üzettetik".

114 Még ugyanebben az évben hasonló büntetésre ítélték Kozma Jánosnét, Mika Jánosnét és Makai Miklósnét is.

115 A polgárjogtól való megfosztás nem mindig bizonyult végleges döntésnek, lehetőség nyílott a visszaszerzésére is. Ezt a fajta eljárást a helytartótanács is támogatta. Erre utal Készei Mihály helytartótanácshoz benyújtott 1801. évi instanciája, amelyben a cívisségből és a szabócéhből való kivetését panaszolja el, s a főhatóság ügyében olyan határozatot hozott, hogy „mind a civisségbe, mind a Mesterség gyakorlásába tétettessék vissza", igaz, ezt még egy évi próbaidőre kérte, hogy a tanács megfigyelhesse, valóban kiérdemelte-e az előlegezett bizalmat.

116 Akik önként kiváltak, vagy akiket hatalmi szóval eltávolítottak a polgári közösségből, a társadalmi hierarchia ranglépcsőjén feltétlenül lejjebb szálltak. Útjuk, ha a városban maradtak, a lakók vagy a taksások közé vezethetett, ha pedig kiköltöztek, sorsuk aszerint alakult tovább, hogy milyen jogi keretek között találtak új otthonra. Jelen értekezésnek nem feladata e kérdés további boncolgatása. Annál fontosabb arról szólni, hogy a városban élő polgárok számára nyílott-e mód a társadalmi felemelkedésre, s ha igen, éltek-e ezzel a lehetőséggel. A korabeli magyar társadalomban a polgárságnál magasabb szintnek a nemesi jogállást tekintették. Valójában az a kérdés vetődik tehát fel, hogy felemelkedhettek-e polgárok a nemesi rendbe, s egyáltalán élt-e ez az igény a debreceniekben. A magyarországi nemesítés történetében a XVI. századtól új korszak kezdődött, mert a donációs nemesítés helyére a birtok nélküli armális adományozása vált szokássá. Megszerzésének feltételeit és eljárási módját külön törvények szabályozták. E nemesítési formának igazi virágkora a XVI—

XVII. század volt, s ekkor döntően jómódú parasztok folyamodtak armálisért az uralkodóhoz. A XVIII., sőt a XIX. század első felére is áthúzódott az armális adományozásának szokásrendje, ebben az időben azonban már az uralkodó hivatalnokokat, katonákat és városi polgárokat jutalmazott címeres levelével.

117 A debreceni polgárok az armális nemesítésből alig-alig vették ki a részüket. Mindent egybevetve is, ez idő szerint hat debreceni polgárról tudjuk bizonyítani, hogy már polgárként nemeslevelet szerzett. Fórizs Márton még 1580-ban, Bacsó János 1608-ban, Csongrády János 1609-ben, Nagy István 1638-ban kapott az erdélyi fejedelemtől, illetve magyar királytól armálist.

118 E sornak kései folytatásaként említhetjük Sinay Miklós kollégiumi profeszszor 1783. évi

119 és Kis Orbán István és testvére, János 1809-ből kelt nemesítését.

120 Amennyiben a jövő kutatása még néhánnyal tudja is gyarapítani a számukat, semmi jele nincs annak, hogy komoly tendenciát hordozó nagyságrend számbavételére kerülhet sor. A nemesítési törekvés a polgárok részéről tehát Debrecenben alig érzékelhető módon jelentkezett. Ezt akkor is megállapíthatjuk, ha tudjuk, hogy a nemesítés sohasem — vagy legalábbis nagyon ritkán — szólt egy személynek, rendszerint egy-egy családi kört magába foglalt. Az említett Kis Orbán-féle armális nemcsak a két testvért, hanem István gyermekeit, Istvánt, Dénest, 114 1709. április 18-án hozott határozat. lV.A.1011/a/27. P. 587. 115 Uo. 116 IV.A.1011/a/78. P. 454—455. 117 Rácz István: Városlakó nemesek az Alföldön 1541—1848 között. Kézirat. 118 Szendrey István: Debrecen, a mezőváros. Szendrey István szerk.: Debrecen története. I. 1984. 214—215. 119 Áldásy Antal—Czobor Alfréd: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címereslevelei. 1771— 1800. 6. k. (Bp., 1940.) 70—72. 120 Uo. 7. k. (Bp., 1801—1825.) 161. 94