A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bényei Miklós: Műveltségi viszonyok a reformkor kezdetén

dés terén kb. a középső mezőnyben helyezkedett el Európában. Elmaradt Anglia, Franciaország, Hollandia, Poroszország, Ausztria mögött, de felülmúlta Oroszországot, a török birodalmat, a román vajdaságokat, a skandináv államokat, a dél-európai országokat. A másik viszonyítási alap a hazai fejlődés menete. A fentebb említett adatok megerősítik a bevezetőben előlegezett megállapítást: a magyarországi kultúra fejlődése, polgári-nemzetijellegének kibontakozása épp az 1820-as évek első felében, közepén gyorsult fel. Fordulat ment végbe az irodalomban, a színjátszásban, a képzőművészetben, megérett a helyzet erre a tudományban, megindult Pest-Buda művelődési központtá válása, jelentkezett az új, progresszív stílusirányzat, a romantika, megkezdődött a liberális eszmék behatolása stb. Ha a polgárosodás igényeit nézzük, már korántsem ilyen pozitív, megnyugtató a kép. A kulturális elmaradottság ténye vitathatatlan, a műveltségi viszonyokat a feudalizmus kelet-európai struktúrája jellemezte (vallási, nyelvi, társadalmi megosztottság, sokféleség, egyenetlenség stb.). Rendkívül nagy ellentmondások feszültek. Magda Pál találó hasonlata talán a legdöntőbbre mutat rá: „Átaljában Magy. Orsz. a' culturára nézve hasonló egy olly 3.4 emeletű nagy házhoz, mellynek felső emeletein lévő szobák ki vannak vakolva, 's minden módon felékesítve, az alsó részei ellenben mind kívül mind belül vakolatlanul maradtak."

107 De menjünk tovább: van egy jól kiépített iskolaszervezet — de ez korszerűtlen tananyagot közvetít; van nemzeti színjátszás — de nincs otthona; van tudomány — de nincs akadémia; van múzeum, nemzeti könyvtár — de nincs megfelelő épülete; vannak értékes tudományos könyvtáraink — de nincsenek igazi közkönyvtárak; nincs sajtószabadság, a magyarság el van zárva a külföldtől stb. Rendkívül szűk a művelődés társadalmi bázisa: a lakosság kétharmada-háromnegyede analfabéta, az értelmiségiek a népesség alig 0,5—1%-át teszik ki,

108 a művelődésbe aktívan bekapcsolódó, annak ügye iránt fogékony, a kulturális javak fogyasztóinak tekinthető köznemesi, főúri, polgári, mezővárosi, értelmiségi stb. rétegek száma mindössze pár ezerre becsülhető. Mindez külső és belső okokra, objektív és szubjektív tényezőkre vezethető vissza. Ezek között említendő, hogy a szellemi kultúra irányítása nem volt a nemzet, a magyarországi rendek kezében. Utaltunk már I. Ferenc atyáskodó és aprólékos abszolutizmusára. Az uralkodó és a bécsi birodalmi kormányszervek — a Staatsrat, a Conferenz-Rat

109 és a különösen nagy szerepet játszó Studienhofkommission (udvari tanulmányi bizottság)

110 — tudomása, hozzájárulása nélkül az alkotmányjogilag különálló magyar államban egyetlen jelentős művelődéspolitikai intézkedés sem születhetett meg. A magyar dikasztériumok (kancellária, Helytartótanács) és az udvar esetleges nézeteltérése esetén is mindig az utóbbi bizonyult erősebbnek, azaz mindig a birodalom vagy a Habsburg-dinasztia érdeke került előtérbe. Ennél is fontosabb a belső viszonyok elmaradottsága, ellentmondásos volta. A gazdasági-társadalmi fejlettség színvonala igen alacsony, az ország agrárjellegű, élesek a társadalmi, vallási és egyre inkább a nemzeti ellentétek, az egyházak ideológiai monopóliuma érvényesül, a művelődés anyagi ellátottsága szegényes. A lakosság nagy többsége nem érzi még a műveltség szükségét, a kultúra iránti közömbösség elég általános, a kulturális javak létrehozóinak, alkotóinak száma kicsiny, a feudális szemléleti kategóriák uralkodnak stb. Az elmaradottságot és annak okait jól látták a kortársak, a reformkori politikusok, gondolkodók legjobbjai is. Felismerték, hogy ezek megszüntetése a polgári átalakulás nélkül elképzelhetetlen. Ezért a nemzeti művelődés célkitűzése magában foglalta a nemzet anyagi és 107 Magda, 1819. 132. 108 Vörös Károly: A modern értelmiség kezdetei Magyarországon. = Valóság, 1975. 10. sz. 5—15. 109 Hock, K.—Bidermann, H. L: Der österreichische Staatsrath (1760—1848). (Wien, 1879.) 664— 672. 110 Kornis, 1927. 1. köt. 275., 433—436.; Szekfű Gyula: Bevezetés. = Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790—1848. (Bp., 1926.) 89., 116.; Győry, 1935. 255—256. 454