A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Történelem - Szűcs Ernő Zoltán: Debrecen bank- és hitelélete 1919–1929

értelmében 125 papírkorona egyenlő lett 1 fillérrel, vagyis 1 aranykorona 1,158 536 5 pengőnek felelt meg. Debrecen helyzetében is hatalmas változásokat jelentett a trianoni béke. Korábban az országhatár száz kilométerekre volt a várostól, a béke után mindössze 34 km-re. Ez többek között azt is eredményezte, hogy a város évszázados hagyományos piacát, több iparágának nyersanyagbázisát és gazdáinak szőlőbirtokát (Ér-vidék) igen nagy százalékban veszítette el. Tetézte mindezt, hogy Debrecenben a hazai átlagnál is erőteljesebben lépett fel a tőkeigény. Eredt ez a felfokozottság abból, hogy városunkban sok volt a hadiidők anyagkiutalási hiánya miatt leállt üzemek száma, s ezek egyáltalán nem rendelkeztek anyagkészlettel a termelés újbóli elindításához. Más üzemek pedig a hadigazdálkodás gátjai miatt voltak képtelenek 1914 előtti forgótőkéjüket anyagban vagy nyersanyagban átmenteni. További üzemek pedig az intervenciós csapatok gépleszereléseitől szenvedtek súlyos veszteséget, és termeléseik újraindításához gépparkjuk ismételt beszerzését kellett volna végrehajtaniuk. Végül — csak még egyet említve a leglényegesebb gondok közül — a város ipari struktúrájában fontos szerepet foglalt el a faipar, ez pedig az ország erdőszegénységéből fakadóan behozatalra szorult, devizaigényes ágazat lett. Mindez magával hozta, hogy csupán az ipari termelés újbóli megindításához — nem téve most említést a gazdasági élet más területeiről — súlyos milliókra lett volna szükség. A hiteligény kielégítése a helybeli bankokra várt volna, csakhogy ezek vagyona, sajáttőke-állománya a háború és az infláció évei alatt nagyrészt megsemmisült. (Lásd II. táblázatot!) Debrecenben az első világháború végén 18 bank és takarékpénztár, 3 országos bank fiókja, a Pénzintézeti Központ kirendeltsége és 18 szövetkezeti hitelintézet működött.

14 E számok korántsem valamilyen egészséges állapotot tükröznek. Megállapítható ugyanis: a helybeli pénzpiac rendkívül elaprózott volt, sőt — mint majd a későbbiekben látni fogjuk — az infláció spekulációs körülményei között még további intézetek alapítására is tettek kísérleteket. A következő hat évben, az infláció, majd a szanálási válság időszakában azonban a főtendencia a tönkremenés, a felszámolás, a csőd, a beolvadás, az önállóság elvesztése, a fiókká válás lett, hiszen a sok kis vállalkozás, a gyenge tőkeerővel rendelkezők képtelenek voltak helytállni. Elsősorban a heti befizetésekből tőkét gyűjtő szövetkezetek mentek tönkre, és 1926 után mindössze három maradt a háború előtti 18-ból. Viszont 1923-ban csatlakozott hozzájuk egy negyedik — a Tiszántúli (Körzeti) Mezőgazdasági Hitelszövetkezet —, melyet alapítói 200 millió koronával a nagyok közé emeltek. Ha a vizsgálat tárgyává tesszük a szövetkezeti pénzintézetek gyors tönkremenését, akkor látnunk kell: ezek az intézetek általában nem tudták kivédeni az inflációt, mert először is a tagok hetenkénti néhány filléres befizetése a lejárat idejére (4—5 év) nem akkumulálódott tőkévé, sőt teljesen értékét vesztette. így a tagság száma s vele együtt az intézet rendelkezésére álló pénzösszeg zuhanásszerűen lecsökkent. Másrészt a szövetkezetek banküzleteket nem folytathattak — pl. értékpapír-spekulációt —, holott a fennmaradás fő lehetősége pontosan ez lett volna. A Debreceni Kölcsönös Segélyzőegylet, a szövetkezeti hitelintézetek legnagyobbja úgy segített magán, hogy az infláció csúcsán a Magyar Mezőgazdasági Hitelintézettel együtt megalapította a Tiszántúli Mezőgazdasági Hitelintézetet, amely banküzleteket is folytathatott. Ez utóbbi ugyanis bank volt, és nem szövetkezet. így ha másként nem, közvetve részesült a DKSE a spekulációval létrehozható nyereségből, ugyanakkor áttért a betéti üzletágra is — időlegesen —, mert az illetékmentességet élvezett a szövetkezeti törzsjegy és üzletrészjegyekkel szemben. E manőverek segítségével élte túl a DKSE az inflációt, és maradt továbbra is a kisemberek hitelezője és tőkeösszegyűjtője.

15 14 Uo. 15 Somlyai: i. m. 211