A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

aludjak egy kicsit. Olyan álmos vagyok." Megdöbbentett a kívánsága. Kis idő múlva benéztem hozzá. Aludt, két kezével a botjára támaszkodva. Elnéztem az előrehullott ősz haját, a lehajtott alvó arcot, amelyre úgy rá volt írva egy élet fáradsága. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy magamhoz kell ölelnem ezt az elgyötört fejet. De nem akartam felébreszteni. Ha erre a szokatlan gyöngédségre ébred, mindjárt átlátta volna az indítóokot: hogy fáj a szívem érte. Azt pedig tudtam, hogy a sajnálkozás bántotta volna. Ha betegségéről írt, leveleiben is igyekezett mindig kesernyés tréfára fordítani a szomorú előérzetét. Másnap nem jelentkezett a trafikban. Azt gondoltam, a Hortobágyra kínálkozott valami jó alkalom a kirándulásra. De a következő délelőtt kis zavart mosollyal jött be hozzám és jelentette, hogy a tegnapi napot átaludta. „A szobaasszony látva, hogy milyen mélyen alszom, kívülről ráfordította a kulcsot." Szomorkásán nevetett rajta. Beültünk a trafik hátulsó részébe és csendesen beszélgettünk. Elől egy falusi asszony levélpapírt kért. Zsiga elmosolyodott: „de régen hallottam ezt a jó szót: kopertás levél!" Ennek az együttlétünknek már olyan szomorkás hangulata volt. így írt erről a debreceni tartózkodásáról : „Én viszont buta módon elkiabáltam a szerencsémet. Annyit elmondtam, sőt levélben is megírtam, sőt nyomtatásban is leadtam, hogy Debrecenben milyen jól kialudtam magam, és most már nincs semmi baj, újra negyvenkét éves vagyok, — hogy egyszer csak egy nap alatt újra leromlottam. Nincs itt semmi baj, csak öreg a legény s nem akarja elhinni."

60 Még egyszer találkozhattunk volna, mikor bejelentés nélkül jött Debrecenbe. Arra nem számított, hogy engem nem talál itthon, hisz mióta trafikos voltam, ritkán mentem el a városból. S éppen akkor pár napra Szabolcs megyébe mentem Jolán barátnőmhöz.

61 Csalódottan ment Margitokhoz. Ott meg Margit jobbkeze, Erzsi fogadta azzal a hírrel, hogy asszonya Pestre ment látogatóba Gyurka fiához, aki Kata húgoméknál lakott. Az öreg Zsiga nagy méltatlankodva sürgönyzött Szabolcsba: „Miért jöttem én most Debrecenbe, és ha igen, mért ilyen bután?" (1942. aug. 15.)

62 így mulasztottuk el az utolsó alkalmat a találkozásra. Amint később hallottam Adyéktól, még egyszer meglátogatta, de nem találta otthon. Megvárom Annust — mondta Annus öccsének, Kaizler Miklósnak —, megvárom, mert el akarok tőle búcsúzni. — Nagyon fáradt, összetört volt, egész arckifejezése közeli katasztrófával fenyegetett! Búcsúzni jöttem — mondta mikor Annust meglátta. Annus szokott kedvességével el akarta hárítani ezt a tragikus kijelentést. — Ugyan, Zsiga, hogy mondhat ilyet? „Nem, Annuska, én ezt már elintéztem magammal. Dolgozni már nem tudok, a gyermekeim mind megállnak a maguk lábán, nincs rám szükségük. Volt egy kívánságom, de az sohasem teljesedett. —" Jól érezte, hogy ez búcsúlátogatás volt. Nemsokára, 1942. szeptember 5-én agyvérzésben meghalt. Most megállok az írásban, gondolatban végigsiklom ezen a tizenhét éven. Ennek a barátságnak egyes szakaszaiban más-más jellege volt. Az első évben a szerelemhez hasonló érzés boldog izgalma az uralkodó. Ő bizonyára elhatározottabb, mint én, aki változó érzéseim közt őrlődve nem tudtam magammal megállapodásra jutni. Ez az állapot nem volt sokáig fenntartható, kivált a Zsiga természetével, aki egyszer azt mondta magáról, hogy neki mindig kell, hogy történjen valami az életében. Ez az én határozatlanságom is bizonyára hozzájárult a szakításunkhoz, ami azért akkor nekem tagadhatatlanul rosszul esett. Zsigának második házassága boldogságában bizonyára eszébe sem jutottam. Hogy ébredt fel benne újra a vágy hajdani barátságunk felújítására, azt sohasem magyarázta meg. De akkori ritka találkozásaink közben egyszer levélben annak a reményének adott kifejezést, „hogy számon tart még bennünket az élet.. ,"

63 Én azonban akkor már túl voltam a szerelmi érdeklődés minden izgalmán. Ezt minden alkalommal, ha erre került a sor, meg is mondtam neki, hangsúlyozva, hogy a mi kettőnk barátsága, az a „lelki társi" viszony, ami bennünket összefűz, életem legnagyobb értékei közé tartozik, amiről lemondani nagyon rosszul esne nekem. Ilyenkor egy kicsit zúgolódott, egy kicsit epéskedett, aztán megszelídült, megalkudott a helyzettel. így éltük le öregedő, fáradt életünk napjait baráti együttérzésben, de nem kiábrándultan. Bízva az emberekben, és az élet szépségeit megbecsülve. Én sokszor elmondtam, hogy jobb lenne a leányfalui diófák alatt elbeszélgetni. Dehát tudtam, hogy az élet nem csak ilyen ünnepnapi órákból áll. Jobb volt így, ilyen baráti levelezésben s egy-egy bizalmas beszélgetés mellett eltölteni a kis trafikban néhány meghitt órát. Tudatalatt talán az az érzés is vezetett, hogy így kellett megőrizni töretlenül az illúziókat erről a szép barátságról, melynek aranyértékét kár lett volna aprópénzre felváltani. 60 MZSL II. 700. 1942. június 8. 61 Jármy Béláné (Puky Jolán). 62 Távirat MZSL II. 709. 1942. augusztus 15. 63 MZSL I. 255. Nyíregyháza, 1928. június 25. 366